dr Bige Szabolcs- : A könyvtáros kabátja (Gyárfás történet)

Az ember sosem lehet biztos abban, hogy kik a barátai. (A.K. Applegate)

 

 

 

 

 

Ez az eset még abban az időben történt, amikor a szívünk tele volt reménnyel a jövőt illetőleg, és az emberek eddigelé soha sem tapasztalt barátsággal, segítőkészséggel voltak irántunk. Egyre másra érkeztek a segély szállítmányok Magyarországról, és Nyugat-Európa minden tájáról Svájctól Hollandiáig.

Éppen hazafelé tartott Gyárfás egy kisteherautóval Székelyudvarhelyről, ahova a MSF (Médecins sans Frontières — Orvosok Határ Nélkül) szervezete községünk részére egészségügyi felszereléseket tett le. Ezt vette volt át Gyárfás, valamint megbízott társai — Matild és Csaba.

Elég friss volt még a levegő, hiába írt a naptár márciust. A művelődési házzal szemben a járdaszélen észrevettek egy enyhén szólva könnyedén öltözött fiatalembert. Egyetlen szál zakóját fázósan húzta össze magán, s mintha intett volna.

— Állj meg! — szólott Matild. — Vegyük fel! Nem látjátok, hogy fagy meg?

— Hova akarsz menni? — kérdezte Csaba, ahogy kinyitotta a kocsi ajtaját.

Természetes volt, hogy megálltak, s megkérdezték, segíthetének-e valamiben? Például elvihetnék, ha valahová igyekszik, s nekik éppen útba esik. Adhattak neki egy sapkát, vagy kabátot, meg ne fázzék. A segíteni akarás benne volt a levegőben. A mi levegőnkben legalább is akkortájt benne volt! Hogy aztán a cinikus mondás „tegyél jót másokkal, s majd jól megbánod!” igaz-e, vagy sem, később elválik.

Egyelőre ott tartunk, hogy a fiatalember felkapaszkodik nagyokat nyögve, fújva a kocsi kabinjába.

— Köszönöm! — mondja. — Egészen megfáztam, majd megvett az Isten hidege!

— Hová akarsz menni? — kérdezi Matild.

— Marosvásárhelyre — jön a válasz.

— Hát, addig éppen nem megyünk, de Erdőszentgyörgyig elviszünk, s onnan majd csak kapsz valamilyen járművet, ami tovább visz. Vásárhelyig csak harmincöt kilométer, lehet, megy autóbusz is.

— Mi történt, hogy ilyen ágról szakadtan indultál Vásárhelyre? — érdeklődött tovább Matild.

— Csak az, hogy itt hagyott az autóbuszom!

A fiatalember ezek után elmondta, hogy ő Balogh Ádám, és kiránduláson van a társaival Budapestről.

— Éppen Balog Ádám? — kérdezte a kormány mellől Gyárfás. — Éppen, mint a nótabeli kuruc?

— Éppen.

Elmondta továbbá, hogy a központban megálltak fényképezni, ő pedig bement a Kossuth sarkán álló könyvesboltba, s ott böngészett a könyvek között, csodálkozott a kevésé, vagy egyáltalán nem ismeret szerzőkön, a szokatlan kiadásokon, ami nem is csoda, barátunk lévén könyvtáros — szakmáját tekintve — s egy nagy országos könyvtár dolgozója. Mire kijött az üzletből, a busznak se híre, se hamva. Felöltője, táskája, elemózsiája, pénze minden ott maradt a buszon.

Hiába nézelődött jobbra-balra, sehol sem látta, de meglátott az üzlet előtt, a fal mellett ülni egy toprongyos alakot. Azt gondolta első pillanatra, hogy koldus, de aztán észrevett nála egy táblát, s azon felírat: „ÉHSÉGSZTRÁJK!” — és a dátum, amikor elkezdte — három napja. Fel volt még írva a táblára a protestálás indoka is, valamilyen munkaügyi konfliktus.

Balog Ádám megdöbbenten bámulta a jelenséget, meg sem tudott szólalni, még a saját bajáról is megfeledkezett egy pillanatra. Ehhez hasonlót még álmában sem látott. Végül csak összeszedte magát, s megkérdezte a sztrájkolót, látta-e az autóbuszt.

— Láttam, hát! Ideálltak az utasok körém és fényképeztek, mint valamilyen turista látványosságot.

— Merre mentek?

— Arra, né! — mutatta az irányt.

Az irány pedig a városból kifele mutatott.

A társaság együtt érzően hallgatta a történtek elsorolását, mialatt az autó lendületesen kapaszkodott felfele a farkaslaki emelkedőn. Emésztették a hallottakat.

— Marosvásárhelyen hol találkoztok? Meg van beszélve? — tette fel a következő kérdéseket az örökös kérdező Matild.

— Dehogyis!

— Akkor, hogy találsz rájuk? Vásárhely nem egy kis falu, és ott bárhol lehet a buszod, a várost sem ismered. Vagy van ott ismerősöd?

— Nincs, senkit sem ismerek, és a várost sem, ahogy mondod.

— Na, ezt húzd ki, ha jó fogad van! — szólt bele a beszélgetésbe Csaba.

— Nincs más megoldás, gyere hozzánk, felöltöztetünk rendesen, kapsz ebédet és a vonattal hazamész.

Minden úgy történt, ahogy Matild javasolta. Kapott ebédet, pohár Küküllő mentit és persze kabátot, sapkát, Gyárfás kivitte az állomásra, megvette a jegyét a határig, odaadták neki, ami kis forint volt a házban, ne legyen gondja a határtól tovább menni. Valamilyen akkori rendelet miatt vidéki állomások csak az országon belülre érvényes jegyet adhattak.

Ádám boldogan szállt fel a vonatra, s az ablakból kérdezte, mivel hálálja meg Gyárfásék kedvességét. Mondták, semmivel, de alkalom adtán majd küldje vissza Csaba télikabátját és sapkáját…

 

Eltelt ezek után egy pár esztendő, és Gyárfásnak dolga akadt a magyar fővárosban. „Nosza, hívjam fel Balog Ádámot!” — gondolta hirtelen, mikor az unokaöccse lakásán meglátta a telefont. Azokban az években még nem volt mindenkinek telefonja. Azt ki kellett érdemelni, vagy jól megfizetni. Itt a lakásban azonban szerencsére volt.

— Halló! Balog Ádámot keresem! — mondta a könyvtár portásának.

— Ki keresi?

Gyárfás megmondta, s azt is elmagyarázta, hogy honnan ismeri a fiatalembert, hogy volt a házukban, meg más fontos adatot.

— Megnézem, bent van-e — válaszolt a portás.

Alig érthető, tompa beszéd hallatszott a készülékből, majd kis idő múlva férfihang szólt bele:

— Ádámot keresi? Én a kollégája vagyok. Ádám kiment az épületből, tudja, ebédidő van. Ha visszajön, szólok neki, hogy kereste.

— Mondja meg neki, hívjon vissza ezen a számon. És mondja meg, hogy csak szeretném tudni, hogyan ért haza.

— Rendben!

Ezzel kattant a telefon, letette a kagylót a másik fél, Gyárfás pedig várta a visszahívást.

Azóta is várja…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2013.11.11. @ 12:24 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 621 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.