Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 19. Egy álom vége

Miközben Enikő óriási traumaként éli meg hogy elapadt a teje és munkába kell állnia, egyre több olyan jel utal arra, hogy anyósa megpróbálja kisajátítani kislányát. *

19. Egy álom vége

 

 

Enikőben csak ekkor tudatosult, mennyire hiányzott neki e vidám társaság, és főleg a szakmai elismerés. Alig telt el egy-két nap, máris mintha elfelejtette volna a négyhónapos kiesést. Már ő is felszabadultan szapulta Csabát, ha férjek kerültek a pletyka központjába. A „Van nekem egy rettenetes anyósom” témakörben továbbra is hallgatott. A pletykából való tartózkodását most sem hagyták szó nélkül.

— Te nem mesélsz semmit?

Megkísérelte, megosztani aggályait, de abban a pillanatban ő is nevetségesnek érezte őket. Miközben halogatta a választ, Doina kijelentette:

— Őneki jutott a világ egyetlen rendes anyósa. Mit meséljen?

Ardeleanu doktor megjelenése mentette meg. Ám Lilla éles szemét nem kerülte el a tekintetén átsuhanó árnyék. Amikor kettesben maradtak, csak akkor szegezte neki a kérdést.

— Már nem minden fenékig tejfel nálatok sem, ugye?

— Apró dolgok… Jelentéktelenek… Lehet, Csabának igaza van, és csak képzelődöm.

— Vigyázz ezekre… Az apró sebek is elgennyesedhetnek — nézett rá aggódóan barátnője megcsóválva a fejét, majd nem szekálta tovább.

A következő napokban Enikő egyre több olyan jelenségre figyelt fel, melyek arra utaltak, anyósa mindent elkövet, hogy magánál tartsa unokáját. Egyik nap aztán elhárította a felajánlott segítséget:

— Hagyja Anyuka, köszönjük szépen, de ne tessék fáradni, eligazodunk…

Veronikának rosszul esett az elutasítás. Úgy érezte, kizárták, és sértődötten távozott. Estig nem jelent meg a fiataloknál, ám nem találta a helyét unokátlanul. Reggel boldogan ölelte magához a kislányt, és gügyögés közben elszállt a haragja. Másnap már kifogott menye elutasításán. Talált magának ürügyet, hogy bekopogjon valamivel.

— Hoztam nektek almás pitét — nyújtott át egy dobozkát a menyének. — Úgy, ahogyan te szereted — fordult a fia felé. S ha már ott volt, akkor megnézte mit csinál a baba, és picit játszott vele. Máskor átjött egy kötött sapkával.

— Jaj, olyan türelmetlen vagyok, lássam, jó-e, és hogy’ áll neki. Alig bírtam e reggelt kivárni — hajolt unokája fölé. — Ni, milyen szépet kötött neked Nagyi!

Enikő eleinte még szinte mulatott anyósa ravaszkodásain.

— Mondd Anyukának, nem tiltottam ki a házból, csak annyit mondtam, elboldogulunk — jegyezte meg egy Csabának. Ám az már nagyon nem volt ínyére, amikor anyósa belekontárkodott a főzésbe is. Pedig rendszerint „csak” elmondta, Csaba ezt hogyan szereti. E megjegyzések mozaikdarabjai végül egyetlen képpé álltak össze.

— Édesanyádnak semmi sem jó, csak ha pont úgy csinálom, ahogyan ő szokta. Meg nem állja megjegyzés nélkül, ha másképpen teszem! — fakadt ki egy ilyen alkalom után.

— Akkor engedd el a füled mellett, s csináld, ahogyan akarod — vonta meg a vállát a férje békés megoldást keresve.

Azt hitte, ha szabad kezet ad feleségének, a konfliktus megoldódik. Tévedett. A következő vasárnap díszebédre hívták át a két öreget.

— Anyuka, miféle dolog az, ha az ünnepelt holtra dolgozza magát saját születése napján? — hárított el Enikő bármilyen segítséget. Csak azt fogadta el, hogy Ünige Nagyinál maradjon, tudta, ez neki úgyis ajándék, őt meg nem hátráltatja.

Nagyon ki akarta vágni a rezet. Már egy hete másról se lehetett vele beszélni, csak receptekről. Valami különlegessel akarta meglepni anyósát, olyasmivel, amit ő nem szokott főzni. Ez pedig nem volt épp könnyű feladat a Ceauşescu-kor utolsó éveiben, amikor a cukrot és olajat jegyre adták, a szójás szalámit „ki kellett fogni” (no persze többórás sorbaállás után), húst pedig… no, azt egy évben háromszor osztottak a kommunista ünnepek előtt.

Miközben Enikő lázasan próbált kitenni magáért, a benne növekvő feszültség bűnbakért kiáltott.

— Ne izgulj annyira, jó lesz minden… — próbálta Csaba a lelket tartani benne, s egy puszit cuppantott az arcára.

Az ünnepi ebédnél a csorbát még sűrű magyarázkodás közepette szolgálta fel.

— Nem tudtam húslevest főzni, nem volt miből…

— Csorbát? — lepődött meg Veronika.

Mást nem fűzött hozzá, Enikőt mégis úgy érte, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Még reménykedett, hátha a második elnyeri anyósa tetszését. A zellerrel ízesített krumplipüré Lilla találmánya volt, Doina javasolta, hogy reszelt sajtot is adjon hozzá. A piros káposzta elkészítéséhez Ileanától kapott ötleteket. Ő hozott neki faluról beszerzett házizsírt is, nehogy a nem megfelelően tisztított repceolaj (az egyedüli, amihez hozzá lehetett jutni) csípős íze elrontsa a rántott hal ízét. Ám a várva várt dicséret helyett anyósa nagy szemeket meresztett.

— Te mit tettél a krumplipürébe? Olyan furcsa állaga van…

— Zellergyökeret és sajtot…

— Abba nem szoktak tenni csak krumplit, tejet és vajat…

— Nem ízlik, Anyuka? — szorult össze az Enikő szíve.

— … S a magyarok a piros káposztába se tesznek csombort — ismerte fel a fűszer ízét.

— Édesanyám is tett mindig zellerlevelet a vízbe, amelyben a krumplit főzte. Nem jó?

— Látom nem érted… Ebben a világban, melyben a Ceauşescu-rendszer mindent elkövet a beolvasztásunk érdekében, fokozottabban oda kell figyelnünk a hagyományaink megőrzésére. A magyaros konyha szokásai is ennek részét képezik. Az erdélyi magyar intellektualitás komoly erőfeszítéseket tesz erre. Tudom, te más környezetben nőttél fel. A középiskolát román osztályban végezted. Tanulj meg felfele nézni!

Enikő lesütötte a szemét. Annyira, de annyira készült bizonyítani. És most… Legszívesebben a hálószobába szaladt volna, hogy kisírja magát. Bármennyire próbált uralkodni indulatain, megmerevedett vonásai árulkodtak a benne dúló viharról. Az ebédnél egy hang se hagyta el többé az ajkát. Ez lekötötte minden energiáját, és csak később tudatosult benne, az átélt kudarc kismiska anyósa utolsó mondata mellett. Fel annak kell nézni, aki „lent” van. Annak, aki egy „csak.” Ő pedig nem több egy árvaházban felnőtt kis nővérnél, aki hamis illúziókba ringatta magát, hogy e család befogadta. Bárhogyan igyekszik, a kasztok közt nincs átjárás. Anyósa orvos, férje tanár, a rokonságban mindenki egyetemet végzett, tanult ember… El se jutott tudatáig Csaba megjegyzése:

— Nekem ízlik így! Szerintem feldobja!

Csak anyósa válaszára figyelt fel, amellyel letorkolta. Mivel a férfi szó nélkül hagyta a replikát, dühét ismét ellene fordította. Neki a védelmére kellene kelnie, ő pedig hallgat, mint a kuka, ahelyett, hogy anyját rendre utasítsa! Persze, ő is osztozik véleményében… Amikor magukra maradtak, belekötött, ürügy került hozzá. Csaba viszont rájött, honnan fúj a szél. Ám egy vérig sértett asszony nem épp a logikus meggyőzés legmegfelelőbb alanya.

— Ne szívd úgy mellre, Anyuka nem úgy értette, hanem csak… — próbálta megértetni vele édesanyja magatartását. Ám ez csak olaj volt a tűzre. A mondatot sem tudta befejezni, mert kitört a vulkán. Ennél csak az bizonyult nagyobb hibának, amikor eképp próbálta nyugtatni:

— Eltúlzod…

A vége az lett, hogy Csaba dühösen kiment a szobából, és becsapta maga után az ajtót. A konyhában töltött magának a konyakból, mintha az lemoshatná róla az előbbi vita szennyesét… majd még, és még egyet…

Enikő feltehetően dühösen utána ment volna, ha Ünige nem sír fel az ajtócsattanásra. A gyűlölettel bár, de fojtott hangon lebonyolított vita még nem zavarta meg álmát. Az anyai ösztönök erősebbnek bizonyultak még ebben az adrenalindús hangulatban is. Ölbe vette kislányát, az egyetlen biztos pontot életében. Nehezen bár, de meg tudta nyugtatni. Eközben a tomboló fúria némileg lecsillapodott benne, és stratégiát váltott. Tüntetőleg nem ment a konyhába, hanem a szobában és a fürdőszobában keresett magának elfoglaltságot. Ha akkor Csaba előkerül, dacos hallgatással reagált volna bármely szavára.

Koppanás, puffanás, majd csörömpölés zaja zavarta meg. Erre már ingerülten ment ki hozzá, mert felébresztette Ünigét. Férjét a földön találta. Esés közben csúnyán beverte a fejét, fel is sértette, erősen vérzett. Bár első pillanatban ijedten futott oda, amint mellé ért megcsapta a kocsmaszag.

— Részeg disznó! — lett úrrá rajta ismét a harag, de győzött benne a gondoskodó ösztön, feltámogatta, és ellátta a sebet. Elsegítette az ágyig, majd átöltöztette pizsamába és lefektette.

 

Eközben Veronikát se hagyta nyugodni a jelenet. Szokatlanul éles hangmodorban dohogott apjának, amikor elfelejtette, mit mondott neki két perccel azelőtt. Álmatlanul forgolódott, s reggelre se nyugodott meg, amíg Ünigét ölébe nem vehette. Unokája látványa elmosta kellemetlen érzéseit. Talán el is feledte volna aggodalmát a fia felett gyakorolt befolyásának csökkenése miatt, ha nem látogatja meg két marosvásárhelyi barátnője, egykori egyetemi kollégái, mindketten nagymamák már ők is. Enikő a hírre azonnal felajánlotta a segítségét.

— Anyuka, nehogy főzőcskézéssel töltse az időt, amikor vendégei vannak! A szendvicseket elkészítem én, kávét főzök, s a sós stangli is frissen, melegen igazán finom. Talán egy kis édeset is… Tudom, úgyis el akar majd dicsekedni Ünigével, s lesz időm… Reggel, amíg Anyunál van, úgyse lenne könnyű sütni mellette, amilyen mozgékony, mióta már a lépcsőre is felmászik… Később pedig itthon lesz Csaba is, és vigyáz rá, ha kell. Anyuka is sokat segít nekünk.

Szó, ami szó, ez Veronikának jólesett. Enikő számára pedig ez egy újabb elkeseredett kísérlet volt bebizonyítani, amit nem tudott anyósa születése napján. Hátha mégis… Bár a sós stanglit összeszorult szívvel és váltig szabadkozva hozta be, mert a második tepsi picit odakapott, pont ezzel nyerte el Kinga és Ágota elismerését.

— Ó, én örvendenék, ha nekem csak ennyire kapna oda. Én nem tudom, másnak miként sikerül, de én még olyant nem sütöttem, hogy legalább az egyik adag oda ne égett volna. Ebben abszolút antitalentum vagyok — jelentette ki Kinga.

Ágota nem szólt semmit, amíg Enikő magukra nem hagyta őket. Csak akkor jelentette ki nem is leplezve irigységét.

— Hej, ha nekem ilyen menyem lenne… Az enyém csak követelni és kritizálni tud. Behozza a gyerekeket, mert nekik színházjegyük van. Kiadja a parancsot, süssek tésztát hétvégére, mert vendégeik lesznek. De ne olyant, mint a múltkor, mert az nem ízlett a vendégeknek… Nem érdekli, ha azon a hétvégén mi is terveztünk valamit a férjemmel… Valamire rátenni a kezét? Csak a karmait tudja manikűrözni.

— No, ne hidd, hogy csak neked jutott ilyen osztályrészül! — licitált rá Kinga is. — Ezek a mai lányok mind ilyenek. No, szinte! — nézett Veronikára. — Eljátsszák a szende kislányok szerepét, s a rendes fiúkat úgy csavarják ujjuk köré, ahogyan csak akarják. Kihasználják jóhiszeműségüket. Férjeik minél inkább akarnak növekvő követeléseiknek megfelelni, annál többet hisztiznek nekik, s végül mindent elérnek, amit akarnak. Mindenkinek úgy kell táncolni a családban, ahogyan ők előírják, de köszönet? Az nem jár érte. „Megmondtam Anyunak…” Ennyit tudnak.

— Ne adj isten, elfogadjanak egy tanácsot! — vette át újra Ágota a szót. — S ha nagyfejűségük és csakazértiskedésük miatt megtörténik a baj, akkor is te vagy a bűnbak. Mondom a menyemnek, ne öltöztesse olyan vastagon a fiúcskát, mert megizzad, és megfázik. Persze, hiába. Zicc, hogy megbetegedett. S ki volt a hibás? Ő megmondta, melegen kell öltöztetni! Azért hűlt meg, mert én nem adtam rá elég ruhát! S még ők vádaskodnak, hogy az anyósuk csak kritizálni tud!

Miközben Ágota és Kinga egymásra licitáltak, Veronika nem szólt közbe. Szó, ami szó, neki sem voltak túl szimpatikusak barátnői menyei. Bár barátnőit elég kritikus természettel áldotta meg a sors — annak idején anyósaikat is szapulták, férjeikről sem feledkezve meg — de szél fúvatlan nem indul. Enikő akkor toppant be a kávéval, amikor Ágota épp azt ecsetelte, hogy a mai kis kurvák, miként fogják meg a fiúkat.

— Ami az övék az övék, cicomázni tudják magukat! Kinéznek maguknak egy jóravaló srácot, lehetőleg jó családból valót, kinek saját háza is van, majd felcsináltatják magukat. Hova lettek az egykori erkölcsök! Mi annak idején még kettesben se sétálhattunk a korzón a fiúkkal. Ezek meg maguk hívják az ágyukba őket. No persze, tudják, mikor… Aztán anyaságukra hivatkozva minden felelősséget átpasszolnak, s addig hisztiznek, amíg mindenki felett átveszik az irányítást, majd a jó család normáit semmibe véve erőszakolják rá mindenkire intézeti erkölcseiket!

A vendégek annyira belefeledkeztek saját menyük szapulásába, hogy észre se vették a kávéval benyitó Enikőt, csak amikor már az asztal mellé lépett. Veronika ránézett, tekintetük találkozott. Merev arcvonásokkal, kimért udvariassággal tette le a tálcát az asztalra, majd összeszedte az üres szendvicsest. Az ajtóból még visszaszólt, hoz még utánpótlást, de a következő adagot már Csabával küldte át. A két barátnő az ajtónak félig háttal ülve nem vett észre semmit. Mivel a falióra ütni kezdett, Kingának eszébe jutottak gyógyszerei, és a beszélgetés más mederbe terelődött.

Enikő egyetlen értelmezést tudott adni Ágota szavainak, főleg, mert anyósa nem szólt közbe, s tekintetén is látszott, olvasni próbál gondolataiban. Egy világ tört össze benne. Veronikát is mellbe vágta menyének színeváltozása. Nem akarván vendégét kényelmetlen helyzetbe hozni, a hallgatást választotta. Majd tisztázza később a félreértést. Ám fia házassága és az Ágota szavai közti párhuzam megdöbbentette. Menyének reakcióját a tetten ért zavarával magyarázta, de elhessegette e gondolatokat, ám Csaba megjelenése a szendvicsekkel se volt véletlen. Később, amikor Kingát és Ágotát a kapuig kísérte, meghallotta, amint Enikő Csabával perlekedik:

— Úgy teszel, mintha nem a saját lányodnak kellene! Hogy lehet egy apa ennyire nemtörődöm, amikor gyermekéről van szó?

Sietve terelte vendégeit a kapuig, ne legyenek tanúi a családi szennyes teregetésének. Tűkön ült, pontosabban álldogált egyik lábáról a másikra, míg a barátnői véget nem érően búcsúzkodtak. Mire bezárhatta mögöttük a kaput, a fiatalok lakásában csend lett. Vajon a kibékültek, vagy külön szobában fújják a mérgüket? Egy ideig habozott, majd úgy döntött, az ügy tisztázását másnapra hagyja. Nem lepődött meg, amikor reggel a szokással ellentétben nem Enikő, hanem a nyúzott arcú fia hozta be hozzá Ünigét.

Amikor menye hazaért, félrevonta.

— Félreértetted. Tegnap nem rólad volt szó! Pont ellenkezőleg…

Mély hallgatás volt a válasz.

— A beszélgetés abból indult ki, hogy te más vagy…

— Biztos… Nem lényeges.

Veronika úgy érezte, a további magyarázkodással csak ront a helyzeten.

— Felfogtad, amit mondtam?

— Fel… Mondtam, nem lényeges.

— Akkor mi a baj?

— Semmi… Csak nehéz napom volt… — felelte, de nem nézett anyósa szemébe. Átment a másik szobába, majd ölbe vette kislányát, protokolláris-udvariasan megköszönte anyósának, hogy vigyázott rá, majd hazavitte.

 

Veronika tehetetlenül őrlődött. Ha menye vádaskodik, találhatott volna kapaszkodót, amivel vitába szálljon. De így? Bár női ösztöne belül valósággal magából kikelve üvöltötte: „Hazudik!” — próbálta elhitetni magával, Enikőt, ha valami bántja, mindig magába zárkózik, talán tényleg problémája akadt a munkahelyén. „Akkor miért nem önti ki a lelkét?” — bosszankodott menye természetén. Ám lelke mélyén érezte, a hallgatagság mást takar. Végül, mikor fia is hazaért, az ő segítségét kérte.

— Anyuka nem ezt gondolja rólad — próbálkozott Csaba.

Enikő dacos hallgatással reagált férje győzködésére. Végül csak ennyit szólt közbe:

— Akkor miért nem torkolta le barátnőjét, hogy ne általánosítson?

— Ő szeretett téged első pillanattól kezdve…

— Azért nem jó neki semmi, amit csinálok!

— Ó, na, ne túlozz! Hidd el…

A csengő hangja szakította meg a beszélgetést. Vendégeik érkeztek.

— Majd este még beszélünk… — indult Csaba kaput nyitni mintegy elmenekülve a „lehetetlen küldetés” elől. Este aztán némi borozgatás után jobbnak látta kerülni a kényes témát, főleg, miután felesége ideges mozdulattal vette el előle az üveget.

 

Amikor Veronika meglátta fiát a csokor tulipánnal a kezében azonnal tudta hányadán áll a vásár. Ágota szavai jutottak eszébe: „…minden felelősséget átpasszolnak, s addig hisztiznek, amíg mindenki felett átveszik az irányítást.”

— Ahányszor valami vita van a családban, mindig Csaba az, aki térden állva megy békülni — motyogta maga elé. Hosszas töprengés után végül úgy döntött, ő megtette a kötelességét, nem fog megalázkodni menye előtt, hanem megvárja a következő alkalmat/vitát, s ha kell, újra szóba hozza az esetet. Csak fiának mondott annyit, hogy egy házasság egyenlőségre épül, s mindkét félnek erőfeszítéseket kell tennie a konfliktusok megoldására. Ezt a kioktatást Csaba jobbnak látta elhallgatni felesége előtt.

Veronika hiába várta a folytatást, mert a következő napokban semmi sem utalt a szőnyeg alá sepert konfliktusra. Enikőnek nem kis erőfeszítést kellett tennie a vulkánként feltörő indulatai megfékezésére, de mivel egyre kevésbé szívlelte meg a kéretlen tanácsokat, anyósa magatartása egyre kritikusabbá vált. Mégsem mert kockáztatni egy végleges kenyértörést, hiszen szüksége volt a dajkára, s már férje miatt sem akart több feszültséget. Ám minél nehezebben türtőztette magát, annál kétségbeesettebben vágyott anyósától egy elismerő szóra.

A „jobb viszonyban vagyok vele, mint egykor Anyuval” illúziója szertefoszlott. Időnként a magába fojtott indulatok Csaba fején csattantak, aki értetlenül szemlélte felesége túlérzékenységét, és a hidegháborús állapotot. Csak idő kérdése volt, mikor robban fel a túlfűtött gőzkazán.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.