Kováts Péter : Vége felé…

 

Miért búcsúzol úgy, ahogy

a Véresujjú hajnal búcsúzik,

a haldokló éjszakától, kibe

napvillám tőrét mártotta bele,

 

s döbbenten nézi, amint a reggel,

őt mossa el fényes tekintettel.

 

Pedig, hogy őriztem lángját

a szép alkotta vágynak, mely

pupillámon tükrözve lobbant

agyam rejtelmes zugában.

 

Üzent is szívnek, tüdőnek,

kéznek és a lábnak, millió sejtnek.

 

Az ocsmány anyag már dacol,

(Lelkem jobbik felével,)

némely sejtjeim mámor receptorai

szétpattantak, s nem újulnak megint,

feladták a létért folyó szüntelen akarást,

 

s elhullanak az idő megszabott,

szigorú törvénye szerint.

 

Itt jajong, búsong belül a lélek:

Ne hagyd elmenni,

ne hagyd elmenni, kérlek!

Szerelem nélkül üres kőszikla leszel!

Rideg kő semmi több! Félek,

ha csak a múltba temetkezel.

 

Pusztuló sejtek! Anyag csak semmi más.

Keresd tovább az álmot, a lelkeddel láss.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kováts Péter
Szerző Kováts Péter 70 Írás
Kedves Barátaim.Soha nem vallottam magam költőnek, nem is volt rá kéztetésem, hogy "megtanuljam" a versirást. Nem is irok verset úgy, hogy " most én verset írok" erről vagy arról.A vers megszületik bennem s én csak lejegyzem ami kibukik a tollam alól. Nem nekem kell eldönteni, hogy ez irodalom-e vagy csak firkálmány eldönteni Nektek olvasóknak kell, meg az időnek ami vagy feledésbe taszítja vagy életben tartja öket.