Bojtor Iván : EGY ISTEN HALÁLA

Újra!
A képen, egy jóslásra használt teknőspáncél látható.

 

Az eke néha különös dolgokat fordít ki ebből a földből.

Mondják, hogy mindaz, amit hajdan a barbár Szung, Csou-szin királyról megénekelt, az mind-mind itt történt, ezen a vidéken. Persze, nem egészen úgy, ahogy azt a dalokban megírták.

Errefelé azt mesélik, hogy az utolsó csata előtt, a jósok, a tűzbe tartott teknőspáncél repedéseiből a győzelem lehetőségét olvasták ki, ám amikor a császár előtt elvonuló dobosok egyike megbotlott és hasra vágódott, mindenki megrémült, és elbizonytalanodott.

A császár kimeredt szemmel bámult a guruló, emberbőrrel behúzott dob után, melyet nem sokkal előbb kentek meg a nagyhatalmú istennek, Po-sönek feláldozott foglyok vérével. Azt is mondják, először tanítójáért, és tanácsadójáért, a bölcs Pi-kanért kiáltott, de amikor rájött, hogy ő már nem jöhet a segítségére, földre lökte az őt megállítani szándékozó, hajbókoló szertartásmestert, és dacosan felugrott harci szekerére.

Addig a napig szerencsés hadvezér volt Csou-szin. Idegen földről hozatott elefántjaival sorra szétkergette szomszédjainak seregeit. Akkoriban az ő hatalmát nyögte minden talpalatnyi föld a Mengmen-hegy bal oldalán, a Taihang jobb oldalán, a Csang-hegytől északra, de még messze délen, a Nagy Folyamon túl is. Védte őt a hatalmas Földisten, Po-ső. Ezt az istent sok-sok évszázaddal előbb a távoli Po városából hozták a császár ősei, ahonnan a Jinek elindultak meghódítani a világot. Halma ott állt a fővárosukban, Tajiban, a Nagy Várban és egy ősöreg tuja nyúlt róla az ég felé.

Vérszomjas isten volt Po-sö, de a Jinek jól tartották. Minden háború után bőségesen jutott neki a foglyok véréből, de oltárát még a csatákba is magukkal vitték egy szekéren, és aki szembeszegült a császár parancsával, azt ott rögtön feláldozták rajta.

Én úgy gondolom, a császár végzetét a kíváncsisága okozta. Igen! Igen. A kíváncsiság! Mindent tudni akart, és mindenről a saját szemével akart meggyőződni. Felvágatta a terhes nők hasát, hogy lássa fiú vagy lány van-e bennük; a jeges folyón átgázoló emberek lábát eltörette, és megnézte, hogy valóban megfagyott-e csontjaikban a velő.

De a nagyurakat sem kímélte. Egyszer tréfás kedvében megüzente a tartományok kormányzóinak, hogy azonnal induljanak hozzá a palotába, aki utolsónak érkezik, az a halálfia.

Lázadoztak a tartományok, már csak serege tartott ki mellette. De az is csak  félelemből. Ha egy katona elaludt az őrhelyén, akkor levágatta egyik lábát, és úgy fél lábbal visszaállíttatta a helyére. Féltek Cso-szintől, de még jobban rettegtek vérszomjas védelmezőjétől Po-ső istentől.

A barbár Szung dalában Csou-szin, mikor a palota tornyából lepillantott az ellene vonuló hatalmas seregekre, belátta, hogy nem győzhet. Rémületében pedig magára gyújtotta a palotát.

Mifelénk azonban úgy tartják, hogy az utolsó pillanatig reménykedett a győzelemben. Harcikocsijával az ellenség közé vágtatott, és a csatatéren érte a halál. A barbárok levágták a fejét, és egy póznára tűzték, s miután felperzselték a várost, Csou-szin koponyáját elvitték magukkal messze nyugatra.

Állítólag a palota hét napig égett. Nem maradt belőle más, csak üszkös gerendák, meg egy földhányás, Po-ső dombja, melyen ott magasodott a megperzselődött tuja. Azt gondolták elpusztult, de a következő tavaszon újra kizöldellt. Kivágni persze nem merték, rettegtek tőle. Falat építettek köréje, tetőt föléje. A sötétségben elszáradt a fa, a benne lakozó Po-ső pedig, Kiai sővé, Intésül Szolgáló Földistenné vált, a későbbi királyok okulására, hogy tudják, milyen sors vár azokra, akik letérnek az erény útjáról.

Azt is mesélik, hogy a halott istennek még hosszú évszázadokig áldoztak azon a dombon. Persze nem vért, hanem vizet meg rizst.

Lehet, hogy mindez itt történt, de az is lehet, hogy nem. Tudom, hogy kicsi a földed. Én mégis azt tanácsolom, ne szántsd fel azt a dombot, és ne vágd ki azt a frissen kisarjadt tuját! Ki tudja, mit szabadítanál vele erre a világra?

 

Legutóbb szerkesztette - Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 58 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”