A csapodár leányzóról mindenki azt gondolta, hogy az erények megtestesítője, még férjura is. Leköltöztek a völgybe, rögtön a csemetekert alá, és néhány évig ugyanúgy suhogott a kasza földjeiken, mint másokén. A csapodár leányzó gereblyélt, terített, forgatott, takart, boglyázott és kifelé egészen szép életet éltek.
A gondok, már az elején felütötték a fejüket, ám Keretes, egy lapátnyi salakot rájuk csapva, söpörte őket mezejének szőnyege alá.
— A város szebb, én odavágyom, nem ilyen nyomortanyára!
— Ugyan Rézike, lassan miénk a legszebb gazdaság! Mit is csinálnánk olyan helyen, ahol semmihez sem értünk, ráadásul az élet különbözik a miénktől? Én nem tudnék akkora helyen lakni ötvened magammal, vagy többel, mint az istállóm. Okos asszonynak tudlak, fel sem merül hát bennem, hogy te egy lyukban szeretnéd leélni életed, a ki-kitárulkozó természet helyett.
A csapodár leány — már asszony, Rézi néven —, gyors felfogással rögtön meglátta, hogy ebből közös gálickő nem lesz. A nyafogást abbahagyta, úgy tett, mint aki nem csak érzi, de meg is érti hites ura érvelését.
A következő nyáron nem boglyázott. Teríteni, forgatni, gyűjteni, boglyázni napszámos lurkókat fogadott, az alamizsnánál alig többért, ő pedig fonalszikrázó nőegyletet alapított. Hamarosan akkorára dagasztotta kapcsolatainak hálózatát, hogy még véletlenül se tölthessen otthon, szinte egyetlen napot sem.
Előbb településekből, majd más országokból, végül a világ legtávolabbi pontjából hívott fonalütősítő nőegyletes alapszervezeteket, hogy — a „cserebere fogadom, többet vissza nem adom” elvet szem előtt tartva — kicserélhessék egymás között véleményeiket.
Az első útja a szomszéd Mafogóciáig vezetett, a második, már a tengerek öblögető szépségével ámulatba ejtő országokba, majd idegen kontinensekre kezdett járni. Kifejlesztette a kifejlődést! Mert tulajdonképpen semmit nem csináltak székházukban, csupán átnevelték a helyi leányzók mindenhez állását.
Három év múlva, már úgy érezte, nem tud többé ott lakni. Az ura bármilyen jóképű — talán még szereti is —, nem elég neki. Igaz, a pasas ekkorára már ínyét rágta, sőt az összes törekvő fa kérgét, mert asszonya az év háromszázhatvanöt napjából, jó, ha harmincat otthon töltött. Lefagyott, és elkeseredve húzta a kaszát, a világ minden kincséért sem akart átállni az üzemanyag hajtotta, motoros kaszákra. De négy évvel később kénytelenné vált, amikor már nem tudott napszámosokat fizetni. Ekkor ment el Rézike.
Ott aztán, a Rozika igenis bement a moziba, sőt Bertaként viselkedett, mert minden máshova is bement. Olyan helyekre, amelyeket más országok más városaiból, már jól ismert, de hát ilyen férjehagyott állapotban ez természetes, nem? Mert egészen más állapot ez, és mikor a hölgyek más állapotban vannak, akkor sok mindent csinálnak. Ő is egészen, sőt halmozottan sok mindent megengedett magának, miközben a nyolcéves Józsikája nem értette hová tűnt a mami. Apja, féléves idegremegés után, abbahagyta az… idegremegést, lassan rászokott az evésre. Már leszokott róla, nem is emlékezett, hogy valaha evett, tehát neki ez a helyzet olyan volt, mint egy rászokás. Visszaszedte a leadottakat, juszt is vett két motoros kaszát, mert helyregyerek volt, nem akármilyen, hanem olyan éjjel-nappal kaszálást bíró, aki kivilágítás esetén talán még hátrafelé is kaszált volna. Két kézzel, két rendet vitt, alig győzték.
Előbb lányétvágya lett, majd az első falatozás előtt önkritikát gyakorolt. A fiának nem mutathat rossz példát, és az ő lelkiismerete is úgy diktálta, hogy ne kövesse csapodár párja példátlanságát.
Rézike szépsége igen megkopott. Vonzereje, a lesántult mágnesekéhez hasonlóan összement. Egyik — hát hogy is mondjam — „rendezvényről” a másikra járt. Nappal főzött, éjjel mosott… Tévedtem, az egy egészen más hölgy volt. Ő éjjel-nappal ugyanazt csinálta, ami jelentősen eltért a fonaltekerésző köregylet elnökségi időszakától…
A pénz dőlt az elején, mert a rengeteg tevékenység sokat hoz. Okosan, vagy oktalanul, mindet kihajigálta, vett magának egy csillogó fülalátétet, minden ujjára három műkörmöt, persze a leggagyibb, legdrágábbakból, valamint csináltatott magának száznyolcvanhét parókát. Közben vásárolt egy szabót, egy kozmetikust, két fodrászt és egy főállásban csak neki dolgozó fitneszedzőt is.
A végén mind egyszerre mondtak fel, bár havi díjazásuk, korábbi jövedelmük tízszerese volt, de már nem láttak fantáziát őbenne. Ez a kiválasztottság — ami természetesen vaktában történt — felértékelte tudatlanságukat. Tehát megengedhették maguknak, hogy napi négy-öt idegentől kérjenek negyed annyit, mint tőle, ami még mindig több az általa fizetettnél. Bár ilyet az elején meg sem próbáltak, sőt! A Rézi leány akármeddig feltornázta volna arcátlanul kért nemjárandóságukat.
A barátok is megkoptak, elpártoltak és új paszulyszárra felkúszni vágyó, zsenge indák felé fordultak, hogy megszeppent lányságukban előzékenyen segítsék őket.
Rézi, aki ekkorra Don Quijote lovának hasonmása lett emberi formában, és méltán érdemelte ki a Rosinante nevet, egy koffernyi megmaradt holmijával hazagyalogolt Küsefalvára. A csemetekertből addigra kisebb erdő lett. Lejelentkezett ex-uránál.
— Hát kigyelmed kit keres?
— Én vagyok az, lelkem egyuram, most jövök a városból! Hazaköltözöm, hogy végestelen-végig a te oldaladon tölthessem életem.
— Még mindig nem tudom beazonosítani az ismeretlen repülő hölgyet… Ki maga?
— Rézi vagyok — sikította Rézi.
— Rézi… Rézi… Már hallottam valahol ezt a nevet. Kisfiam, gyere már, kérlek!
A száznyolc kilós, két méter magas, addigra huszonkét éves Józsika kibillegett.
— Szerinted ki ez a nő?
— Mittomén, édesapám, sosem láttam.
— Ugyan kisfiam, én vagyok az, az anyukád!
— Néni kérem, az én anyukám, ha él, még negyven sincs. Ha jól látom, maga nyolcvan fele jár.
— Én egyetlen gyermekem, olyan régen láttalak, hogy a szívem szakad meg.
— No de néni, az én anyukám szíve nem posztó, hanem fémlemez, nem szakadozik olyan könnyen. Tizen-egynéhány éve nem láttam.
— Tudná valamivel igazolni a személyazonosságát?
— Igen kérem, mindig magamnál hordom…
— Asszonyom, ne hazudjon, mert nem marad szemernyi esélye sem!
— Bocsánat… Per pillanat itt van nálam a házassági anyakönyvi kivonatunk és egy megkopott fénykép.
— Igen, ez olyan mint Rézi. A pacák? Jé, milyen érdekes, azt hiszem, én vagyok! De tudja, megkopott a memóriám is.
— Megnősültél, Alajos?
— Ugyan, a fonálcsűrődet egy született, asszonyráncba vasaló csoportosulássá alakítottam, ami abból áll, hogy sosem gyülekezünk! Képzelje, még télen is kaszálunk.
— Akkor minek?
— Egyszerűen azért, mert nem szabad kijönni a gyakorlatból. A férfi kaszáljon, az asszony terítsen, forgasson, takarjon, boglyázzon, máskülönben mi lesz ezzel a gyönyörű mezővel, erdővel, ott lent a patakkal és az én drága Józsikámmal?
— Visszajönnék, én egyetlen uram…
— Egy feltétellel, Rézi, merthogy ilyen gyűrötten is megismerlek ám, sajnos, már csak a dohány rágta hangodról… Ha az előbb említett alapítványom legserényebb tagja leszel! Esőben is, bizony.
— Én uram, én fiam! Itt vagyok! Asszonyod s anyád!
A ronda lecke kemény férfit faragott Alajosból, és Rézinél kezesebb feleség, a hátralevő életükben nem kerekedett. Nem azt akarom mondani, hogy a hűség kizárólag egy ilyen elcsapodárosodás után jöhet létre, de talán jobb későn, mint soha.
Itt vége, ilyen rendes happy endes, mert ez az Alajos úgy kipenderíthette volna — joggal — Rosinantét, mint a huzat. Bár a piperészkedésről le kellett mondania, és dolgozott inaszakadtáig, de fél év után felismerhetővé fiatalodott az önöregített, hajdan volt sokak barátnője.
Legutóbbi módosítás: 2013.06.25. @ 17:33 :: Boér Péter Pál