Nem hagyományos kriminek szántam. Egy klasszikus bűnügyi történetben a központba a nyomozó zsenialitása kerül, az író célja minél több váratlan fordulatot beleszőni, esetleg minél több izgalommal megfűszerezni. A tettes kilétére — ha a regény jó — csak az utolsó lapon derül fény, vagy az utolsó lapokon bukik le (lásd Colombo hadnagy). Jaj, valamit kihagytam: tele van hullával. Nekem más a szándékom. A krimi, mint történet, kiváló keret a múlt felderítésére, és drámai helyzetek létrehozására.
Berényi hadnagy nem egy zseni, nem egy gyilkost keres, a vádlott kilétére hamar fény derül. Csak meg kellene találni… A nyomozó nem tesz egyebet, végigveszi mindazokat a lehetőségeket, amelyek egy civilizált társadalomban élő ember felkutatására lehetőségként adódnak. Én magam is meghökkentem a kisregény írása közben mennyi „nyoma” van egy „rendes” személynek. Nem is merítettem ki őket, szándékosan teremtettem olyan helyzetet is, amelyben a Facebook & Co meg az internet segítségére nem igazán lehet számítani. No persze, a történet rácáfol az előítéletekre is… Arra is próbáltam rámutatni, ami egy klasszikus krimiben ritkán kerül előtérbe: a rendőrnek milyen sok engedélyre van szüksége a törvényes nyomozáshoz. Ha nem kellene, az az önkényuralom korát idézné… Mert mindezekkel az információkkal vissza is lehetne élni.
A hangsúlyt tehát nem az izgalomra próbáltam helyezni, hanem emberi drámákat, gondolkodásmódokat, magatartásokat akartam az olvasó elé tárni. Azok elemzése, feltárása a fő célom. A történet nem teljesen ujjamból szopott, az alapötletet egy, a TV2 Naplójában látott riport adta, de én persze alaposan kiszíneztem. A helyszínt áthelyeztem Erdélybe, mert rájöttem, nem ismerem a magyarországi intézmények pontos nevét. Szóval Romániában, Erdélyben ilyen nem történhet meg… (Juj, mit kapok majd ezért a mondatért…) Hiszem, ebben a m?fajban is lehet irodalmat alkotni. Az olvasó tiszte eldönteni, nekem sikerült-e.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
