Sonkoly Éva : A levél

… nekem csak ez az egy jutott.

Felnézek a magas nyárfára, szálegyenesen áll itt régen.

      Hirtelen szellő lebben, s aranyos eső hullik. Falevelek. Ősz festette üzenet. Peregnek.

      Megtelik velük a zöld fű, hirtelen szőnyeggé válnak a fa alatt. 

      Levélszőnyeg. Még zizeg, mesél a nyárról, de csak én hallom.

      Benne van a madárcsicsergés, a balatoni hullám csobogása. Utazások suhanása, az autók forró lehelete…

      Lehúzott ablak, könyökölök. Nézem a zöldre váltó lámpát.

      Utak, nyarak, szerelmek, mások, várakozások.

      Virágillat, ott a mezőn, kertekben. Lányaim, fiam, unokák mosolya, medence a kertben, hintaágy ringatása.

      A legkisebb fiú ajkán méz csordul, hűvös szobában pihen épp.

      Búcsúzások, újrakezdések. Borús napok, viharos szelek.

      Tisztára mosott utak. Sok száraz nap, por, homok. Törlöm, de egy kicsi mindig marad. Tükörfényű. Nem ott, ahol szeretném.

      Nézem a fordított levelet, fonák, mint az élet.

      Redőiben ott a por, míg a fán lebegett biztosan tiszta volt.

      Mire lehullunk vajon minket is belep valami lélek-por?

     

      Tisztának maradni… hogy szerettem volna!

      Gondolkodom, mikor is romlott el az akarat. Vannak az életünkben gyenge pillanatok.

      Akkor, ott miért nem mentem másfelé, mint ez az erezet a kis levélen, vagy legalább megállhattam volna.

      Nem tudtam, azt hiszem nem lettem felnőtt sohasem, s már nem is leszek.

      Milyen jó a színészeknek, hányféle életet eljátszhatnak… nekem csak ez az egy jutott.

     

      Felveszem a levelet, kisimítom, mintha ettől megváltozna valami. Erei néhol nem is a széle felé haladnak.

      Lehet, hogy a levél is másként fejlődik, mint azt az élet rendje kívánja, akárcsak némely ember?

      Nem tudhatom, sok titok rejtve van előttünk, hiszen mit is kezdenénk annyi tudással?

      Most úgy gondolom, jól van ez így!

      Végül majd mind hullunk, akárcsak az őszi levél, vajon lesz, aki elgondolkodik felettünk, mit is tettünk, mit rontottunk?

      Van, aki azt mondja, a sors előre elrendelt valami, mi csak végigjárjuk az utat, mások szerint van szabad választásunk…

      Leteszem a levelet a társai közé, már nem kutatom, hogy mind egyformák-e, majd jön az őszi szél és összefésüli őket.

 

 

 

 

mielőtt alámerülnél.

 

Legutóbbi módosítás: 2012.10.27. @ 16:06 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 582 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"