Emlékeztek még Andorásra a „Halljátok hegyek!”-ből? Mikor legutóbb találkoztunk vele éppen a városba készült szakmát tanulni. Azóta eltelt jó pár év, s kemény, mokány fiatalember lett belőle. Most ott látjuk a templom lépcsőjén üldögélni egy toprongyos alak társaságában. Régi ismerősünk őkelme is. Nem más, mint Gerő.
Lerongyolódott kopott alak, de nem csak a gúnyájára nézvést, hanem az egész, ahogy van. A szemei zavarosak, véreresek, az arca borostás, lerí róla a nyomurúság, az elhanyagoltság.
— Mi van magával, Gerő bátyám?
— Mi, mi… Mi bajod velem?
— Ett ma valamit?
— Eridj dógodra! Hagyj békén!
Andorás azonban nem hagyta, s addig uzsukálta, míg emberünk kötélnek állt.
— Itt van a közelben egy büfé, Ábris üzemelteti, egy falumbeli.
— Ábris? Nekem is falumbeli! — kiáltott fel meglepetten Gerő.
— Tudom!
— De nagy bölcs vagy! Tudsz mindent?
Közben odaértek a büféhez. Andorás két adag berbécstokányt rendelt kovászos uborkával.
— Itt éppen úgy főznek, mint otthon, majd meglátja, Gerő bátyám!
— Inkább hozzál egy kupica erőset!
— Azt nem! — válaszolta a fiatalember keményen. — Tudja, nekem is van annyi gondom, bajom, bánatom, hogy néha alig bírom elviselni, de mégsem iszom. Nem hiszek a mondókában, melyik így szól: Mit tesz a székely, ha örvend? Pálinkát iszik. S mit tesz, ha bánata van?
— Pálinkát iszik! — vágta rá Gerő.
— Na, lássa, ez az, amiben nem hiszek!
— De hát, milyen bajod lehet neked?
— Nem áll velem szóba egy fehérnép sem!
— Azt ne is bánd!
Ameddig így dobálták a szót, meghozta Ábris a tokányt, s jó étvágyat kívánva, kérdezte mit hozhat még.
— Két fröccsöt! — mondta Andorás, s Gerő szemei felcsillantak.
— Málnafröccsöt! — pontosította a rendelést a fiatalember, társa nagy bánatára.
— Ez aljas kitolás! — háborgott amaz.
— Amit most mondani akarok, azt teljes józanul kell meghallgatnia. Hogy fogja fel jól minden szavamot!
— Mondd hát, hallgatlak!
— Menjünk ki a parkba, s ott elé adom, amit mondani akarok.
Találtak is egy árnyas padot, ahová letelepedve Andorás elmondta, mekkora sok bajt, lelki és egyéb nyomorúságot okozott neki, édesanyjának és édesapjának Gerő.
— Nagy háborúságot okozott kend nekünk a családban.
— Ki vagy te, hogy ilyenekkel állsz elő?
— Andorás, Barta Andorás fia.
— Az-é?
— Lássa, itt élek most a városban. El kellett jőnöm a faluból. Szakmát tanultam, most saját vasas műhelyem van. Három segéddel dolgozom. Készítünk mindent, ami vasból van, patkószegtől a kerti törpéig. De főként vaskapukat, díszes kovácsoltvas kapukat.
— Szép!
— Most szükség lenne egy éjjeliőrre.
— Kutyád nincsen?
— Van, van. Egy kuvasz. A bács fia, Juon adta, aki nem akart tovább pásztorkodni, otthagyta az apját, s az esztenát. Most itt eszi fene a városban, beállott egy építkezéshez maltert kavarni. Otthonról hozta a kutyát. Becsületes pénzt fizettem érte, egy heti napszám árát.
— S nekem ezzel mi dolgom?
— Mondom! Ember is kell a kutya mellé. Gerő bátyámra gondoltam. Van a műhely mellett egy fűthető helyiség, ott meghúzhatja magát. Éjjeliőr lesz, s ezenfelüli tisztje az udvar tisztántartása, miután befejeztük a munkát. Szóval kap szállást, rendes gúnyát, és ebédet. Azt Ábrtistól kell elhoznia mindünk számára délben egy órakor, kantáros fazékban.
— És ha nem fogadom el?
— Ez az egyetlen esélye. Tőlem mehet a híd alá, s koldulhat a templom előtt, ha hagyja a többi koldus! Ha elfogadja, ember lehet még magából, de nincs többé egy korty ital sem!
— Mégis mit gondolsz, mi vagyok én? Bornemissza János?
Andorás felállt a padról, és vissza se nézve csak ennyit szólt:
— Majd viszek a sírjára virágot!
Gerő nem válaszolt. Segélykérően nézett szét a parkban, hátha valaki bár egy fikarcnyi részvétet mutatna iránta. De mindenki önzően saját magával elfoglalva jött-ment, beszélgetett, kutyát sétáltatott, gyerekre figyelt, vagy csak egyszerűen üldögélt örvendve a friss levegőnek.
— Várj! — ugrott hirtelen talpra, s szaporázott a fiatalember után, aki már jócskán elhaladt.
— Nos? — állt meg Andorás.
— Legyen! Csak mondd meg, mi ez az egész? Hisz’ minden utcasarkon találni három éjjeliőrnek valót is.
— Azért teszem, hogy magát büntessem: nap, mint nap lásson, tudja, hogy tőlem függ az élete, és ne hagyja a lelkiismerete egy percig sem nyugodni. Ez az egyik.
— A másik?
— Hogy vezekeljek! Hogy lássam magát nap, mint nap, tudva mit követett el a családom ellen. Hogy vezekeljek, mert nem tudok apámnak megbocsátani…
Legutóbbi módosítás: 2012.10.19. @ 10:21 :: dr Bige Szabolcs-
