Egy sötét sarkon vártalak,
villództak árva házfalak
a lámpák szünetjelében.
Tömjént sodort a szél felém,
az est lerészegült, kimért
sóhajjal legyintett képen.
Lehet zenélt vagy sírt a sín,
míg ívén átbucskázó kín
követett nyomodat félve.
Most újra ég a lámpasor,
a fénye fákon áthatol,
árnyékom szökik az égbe.
Míg kart a karba nap sem ölt,
mi lesz, ha majd a meggyötört
estek is egymásba érnek…
