A parkoló mellett egy padon ültek. A szokásos pózban, Csilla a hátát a támlának vetve, Tamás szemben vele. Megtanulta már rég, hogy így birtokolja a n?t, mert ? tartja a kezében. Játék volt ez, de valahogy a szokásává vált.
Hallgattak, csak a kezük simogatta egymást. Csilla szólalt meg:
— Tamás! Szabadságot veszek ki. Lehet csak egy-két hét, de lehet, fel is mondok.
— Hol? Az iskola mellett dolgozol? Nem mondtad.
— Nem dolgozom. Nálad akarok szabadságra menni. Ne haragudj rám. Szeretlek, de most szabad akarok lenni. Semmit nem ígérek. Lehet, egy hét múlva hívlak majd, lehet, soha. Nem tudom, mi lesz. Komolyan mondom, hogy nagyon szeretlek, de most szabad akarok lenni. Embereket megismerni és nem melletted. Lehet, jön valaki, aki „lesöpör” téged, ez is lehet. Akarom, hogy tudd, szeretlek. Nagyon szeretlek, de képtelen vagyok béklyóban élni, és te minden percem magadnak akarod. Nem tudom ezt megmagyarázni. Most vagyok fiatal, és nem akarom, hogy kés?bb (már, mint feleség, ötven évesen) ébredjen fel bennem ez. Akkor már sok embert csapnék be, férjem lenne esetleg például. Most úgy érzem, vissza fogok térni hozzád, ha vársz rám, de most a szabadság kell. Te is éld a világod. Rendben?
Tamás döbbenten nézett rá. Tudta, hogy makacs, konok lány Csilla. Érezte, hiba lenne most minden szó. Végül is nem esküdtek „ásó-kapa-nagyharangra”. Nem álmodoztak soha a jöv?r?l, csak élvezték egymást, mint az ajándékot, amire nem számítottak. Sokszor bújtak össze a Duna-parton, és merültek el az ?ket körülvev? világban. Élvezték az esti szell? simogatását, nézték a vízen csillanó fények játékát, élvezték egymás közelségét, de soha nem terveztek semmit sem.
Valahol értette Csillát. ? harminchat éves, a lány húsz. Tizenhat évvel ezel?tt lehet, ? is ezt mondta volna, bár más a szereposztás. Nézte a lányt. Az örökké kócos haját, amit szeretett simogatni, a szemét, ahol a lángok születnek. Nyugodt hangon szólalt meg:
— Menj, ha úgy jobb neked. Nem vagy a feleségem, de ha az lennél, akkor is elengednélek. Sokszor kimondtuk, hogy „szeretlek” és szerintem éreztük is. Emlékszel az els? találkozásunkra? Egy pillanat alatt az égig ért a láng, de hát úgy látszik, fogytán a t?zrevaló — nevetett, kicsit keser?en —, semmi baj.
A lány visszanevetett:
— Semmi baj? Akkor szoktad ezt mondani, ha valami nagyon nem tetszik. Tudod, megbeszéltük, hogy mindig ?szinték leszünk, hát én most az vagyok. Haragszol?
— Nem. Csak tudod, néha megfordult a fejemben, hogy jó lenne már egy édes sz?ke, kék szem? pici babát fürdetnem esténként. Úgy látszik, nem te leszel az anyja. Azt is tudom, hogy soha nem fogsz hozzám visszajönni. Ismerlek. Tudom, hogy téged mindenkinek szeretni kell, akkor van életed. Mellettem nem volt „mellékutad”, de kell, hogy éld a világod. Kell a láz, kell a t?z, hogy lobogjon. Meg fogod magyarázni magadnak, hogy miért. És el is hiszed, mert így akarod. Szóval semmi baj, tényleg. Töröljem a telefonszámod?
— Nem… de ne hívj. Majd én fogok jelentkezni. Ugye tudod, ?szintén szerettelek, és most is ugyanúgy szeretlek? Érts meg, hogy most arra van szükségem, hogy szabad legyek. Nem tudom megmagyarázni miért, erre van szükségem, fogadd el. Nincs senkim, nem azért akarok t?led szabad lenni. Egyszer?en nem tudok most megkötözve élni. Szeretlek. Hidd el, senkit így nem szerettem. Érts meg most. Engedj szabadon, kérlek!
Tamás t?n?dve nézte. Talán most érezte a kapcsolatban el?ször azt, hogy mennyire szereti a lányt. Szereti, de benne is ott volt a dac, és nem akart könyörögni. Majd lesz valahogy. Sokan „nyúlkálnak” utána. Elszórakozik majd akárkikkel, és majd jöhet egy olyan pillanat, amikor valakivel egymásra mosolyognak és újra szép lesz a világ:
— Menj, Csilla, és vigyázz magadra! Tényleg semmi baj. Takarékra veszem a lángot, és élem az életem. Szabadságoltuk egymást.
Csilla könnyes szemmel nézett rá:
— Tamás! Szeretlek. Érted? Most ne kérj magyarázatot. Nem tudok mit mondani, és nem is akarok. Könnyen lehet, már két hét múlva csörög a telefonod, és megkérdezem, hogy ötkor vagy hatkor találkozunk. Ugye akkor jössz hozzám? Tudom, hogy jönni fogsz, mert szeretsz. Azt is tudni fogod, hogy én is.
— Rendben. A telefonom soha nincs kikapcsolva, hívj, ha hiányzom, vagy ha bajban vagy. Sírva hívtál párszor, de felejtsük el. Az már „múltid?” és a mát kell élni, a pillanatot. Hívj majd, ha úgy érzed, hogy mégis hozzám tartozol.
Csilla nézte Tamást. Szerette. Nem tudta megmagyarázni miért kérte, amit kért. Még önmagának sem:
— Gyere, ölelj magadhoz! Csókolj meg! Istenien csókolsz, az már maga a szexualitás. Ugye tényleg semmi baj?
— Nincs baj — és magához ölelte a lányt. A csók, mint mindig, hosszú és szinte fájdalmas volt. A nyelvük játszott egymással és mintha a testük az ajkukban élt volna.
Aztán elengedte a lányt szó nélkül.
Csilla lassan elindult a villamos megálló felé. A válla fölött még visszanézett, és intett egy búcsút Tamásnak.
Tamás még egy percig ült a padon, aztán kinyitotta a Suzukit és beült. Feszült volt. Csak harmadikra talált be a slusszkulccsal. Indított. Szokása ellenére b?gette a motort és kil?tt a parkolóból.
Csilla a megállónál a Dunát nézte. A villamos pálya itt kanyarodott vissza az országház mögül. Ilyenkor már ritka a forgalom. Péntek volt. Diszkónap.
A csattanásra kapta fel a fejét. Annyit látott, hogy Tamás Suzukiját egy legalább kétszázzal száguldó BMV telibe kapja és a kis kocsi szerte-szét száll.
Nem sikoltott fel. Csak nézte, mi történik. Nem gondolkodott. A világra haragudott, hogy miért most, miért velük történik ez? Csak ült, és hallgatta a zajokat. A BMV-ben jajgatókat, a megálló kocsikból kiszállók kiabálását, és várta, hogy a ment?k, rend?rség szirénái felvijjogjanak.
Nemsokára úgy is lett.
Lassan el?vette a telefonját. Kikeresett egy számot és hívta. Sokáig csöngött mire felvették:
— Mi van Csilla? Mi történt? Aludnék!
— Kérlek, Era, most ne aludj. Gyere az országház melletti villamosmegállóhoz és segíts! Tamással voltam ma este. Neki valami sürg?s dolga volt, úgyhogy nem vitt haza. Amikor elindult, valaki ?rült egy nagy fekete kocsival telibe kapta. Nem merek odamenni. Nem akarom látni szétszakadva húsdarabokra. Tudod, hogy életemben csak ? volt a szerelem. Belehalok, hogy elveszítettem. Gyere! Most segíts!
Belehalok.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.23. @ 10:40 :: Tiszai P Imre
