Sonkoly Éva : Nem te vagy az első

… soha ne nézz vissza … *

Korán kelt. Verejték gyöngyözött a homlokán. Nem a napsugár csalta oda, a fáradtság.

      Késő estig gondolkodott. Keveset aludt, azt is kósza álmok zavarták.

      Különös létén tűnődött, hogy elfogyott körülötte szinte minden, barátok, lehetőségek.

      Sötét árnyak gyülekeztek felette.

      — Felhők! — gondolta, de egyetlen párafolt sem jött, csak a Nap perzselte a füveket, égette a bőrét, szárította nemrég még szárnyaló gondolatait.

      Akkor meglátott egy szép, zöld lombú fát. Elképzelte a kérgét. Szinte érezte a tenyerében szép, sima érintését, az enyhet adó lombot. Hozzá simulna, megpihenne alatta.

      Ettől kezdve gyakran álmodott róla, néha már azt gondolta nem is létezik, csak álmaiban, de ébren ott állt a túlsó parton.

      Ezért kezdte építeni a hidat, és szőtte tovább az álmokat.

      A fa bólogatott, mintha biztatná, ez erőt adott a fárasztó munkához. Észre sem vette, hogy szinte a semmiben, tán’ szakadék felett építi a hidat, erején felül.

      Minden reggel azzal a gondolattal ébredt:

      — Ma, talán ma célba érek!

      Sokan kinevették.

      — Nem te vagy az első próbálkozó, hányan voltak már előtted? — nem törődött a gúnyos szavakkal, a hite éltette, az érzés, hogy neki sikerül. Ez adott erőt egész estig, akkor pedig úgy aludt el, azzal a gondolattal:

      — Majd holnap…

      Korán virradt, s ő nem lankadt, éberen figyelte a fa minden rezdülését.

      Néha úgy vélte távoli bokroknak üzen.

      — Csak képzel?döm, árnyék volt! — s elhessegette a gondolatot.

 

      Egy napon, maga is alig hitte… elkészült.

      Remegve tette meg az első lépéseket, de nem történt semmi baj, a híd állt, s ő reménykedve lépkedett egyre közelebb a céljához. Már érezte a lomb hűs árnyát. Egy lépés hiányzott.

      — Ne nézz vissza! — hallotta a belső hangot.

      Nem tudott ellenállni a kísértésnek.

      — Talán más is jön mögöttem, hiszen annyi mindent mondtak!

      Hátrafordult, s nem látott ott semmit, senkit. Egyedül állt a parton. Távol álmai céljától. Hirtelen megértette.

      Lélekhidat épített…

 

 

 

 
Legutóbbi módosítás: 2012.08.24. @ 11:46 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"