Nekünk hiába zengnek a pacsirták,
a bódult lombok hiába susogják
a zajt, szférát, hol megnyugszik a lélek,
nem ér testi fület. Láthatatlan kések
szabdalják vakon szívünk piros vásznát.
Arcunkon féltékeny szomorúság.
Élünk el?ítéletek falai el?tt
s küzdenek társak – sorstársaim ?k.
Nem feledhetem kezeik beszédét,
ahogy formálják a szavak jelét.
Nem feledhetem nyílt figyelmüket,
néznek örökké kíváncsi szemek.
Nem feledhetem szeretetüket,
a ragaszkodást, mit nem lelhetek,
csak sorsközegben! Ó, ez a világ
végzetével taszít s – önmagába zár!
Ifjúként lettem köztük újra gyermek,
értük ha állok, arccal a tengernek!
Egyetlen hitem, harcom lobogóját
– mellemben valahány – sorstársszívek óvják!
Tenni érettük, tenni, tenni még!
„Szellem, napvilágod fennen lobogják!”
Értük kell tennem, róluk vallani,
igazat, fájót, szépet kimondani.
Kitakarni sokszázados sebeket,
kín-fogott szívet, elzárt lelkeket!
Ó, csend! Mosolyunk, haragunk, átkunk,
Mindenség-jussunk, életünk, halálunk!
Szívtép? mélység s végtelen testvére:
a léleksirály hazátlan szépsége
benned száguld az id?kön túl,
újraszülhetetlen, halhatatlanul.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.03. @ 19:26 :: dudás sándor
