Azon az éjszakán minden más volt…
Porszemnyi álmokból
mesevirágok születtek,
a hold, a csillagok,
a szélbogozta illatok
sóhajtva a földre hulltak.
Burkot repesztett az éj,
szétterült a csend, megállt
az idő. Kezem közé zártam arcod,
hangod eggyé vált a nyárral,
szívemhez nőttél
szíved első dobbanásával.
Az ég ma is olyan, mint
egy felborult kéktó, benne
tükröződik a nap és a hold.
ülünk a partján, körülöttünk
a végtelen hullámzik csendesen.
Felhőhegyeket, szivárványhidakat
rajzolsz a kifeszített víztükörre.
Csillagmezőkön járunk, néha
a tejútra tévedünk. Pipacsszínű
álmainkban pillangókat kergetsz,
repülni vágysz a napmadarakkal,
a felhőkre festett ezernyi álommal.
Kapaszkodsz a hintába, hangosan
nevetsz, – Még, még! – kiáltod,
nincs benned félelem.
Szemed lehunyod,
lábaiddal érinted az eget a földet,
szőke hajad, mint napba font
árvalányhaj belekapaszkodik a szélbe.
Naptól napig táncolsz,
kitárt karokkal vársz a felhők csúcsán…
ölelsz, ölellek.
Hiába bukdácsol a nap az égbolt
sötét ösvényére, ennek az életnyi
mesének soha nem lehet vége.
Mi tovább játsszuk az életet
titkos csendfalaink közt. Fényt
gyújtanak az égre tévedt
szentjánosbogarak, mellém bújsz,
betakargat nevetésed.
Már pillád alatt kergetőznek
a fények, hangod belesimul
az est hársillatú csendjébe, fáradtan
ölembe hajtod fejed,
kicsiny kezeidet felém nyújtod,
születésed csillagtiszta álmait
arcomra zárod.
Angyalsúlyoddal szívemen lebegsz…
