A hosszúnyelű lila cipőkanál és a natúr árnyalatú ruhakefe a barna cipős szekrényen pihent minden éjszaka.
A cipőkanál rossz alvó volt, ezért morcosan sandított a ruhakefe felfelé meredő szőrére és elgondolkodott.
A tegnapi nap járt az eszében. Akkor érkezett valaki, formás lábán nagyon szép cipőkkel.
─ Tűsarkúval! ─ sóhajtotta álmodozva.
Szerette a cipők kérgét érezni, amint mélyen elmerül a láb és a kéreg között.
Minden kis kéreg más tapintású. Néha kemény, máskor agyon használt, elhajló forma.
Ezt az utóbbit nem nagyon kedvelte. De a tegnapi… Szeretett volna mély nyomot hagyni benne.
Tulajdonosa le is vette a tűsarkút, s odahelyezte a cipőkanál elé, akarom mondani a cipős szekrény mellé.A lila kanál sóvárogva nézte, várta a maga idejét, de nem tudott csendben maradni. Megszólította a cipőt:
─ Hol dolgozol? Bocs’ ─ javította ki magát ─ honnan jöttél?
─ Sétáltam ─ hangzott a kurta válasz.
─ Nem akarsz ismerkedni? ─ próbálkozott a kanál onnan fentről.
─ Szoktam ─ szólt a tűsarkú.
─ De velem most nem? ─ nézett le a kérdező.
─ Mit tudsz te?
─ Sok mindent, segítenék, hogy jól érezd magad… ─ itt elakadt a beszélgetés. Kis szünet után jött a válasz.
─ Azt gondolom, te akarod itt jól érezni magadat.
─ Nahát ─ csodálkozott a hosszúnyelű lila ─ nem lenne az rossz neked sem, ha ott mélyen…
─ Milyen mélységről beszélsz? Én csak harminchatos vagyok.
─ Az én méretem ─ bólogatott a próbálkozó a szekrényről, s rátekintett a piros tűsarkú kérgére.
─ Mindenkivel ilyen vagy? ─ kérdezte az.
─ Nem dehogy ─ hebegte ─ csak ismerkedem, de te pompásan kidolgozott, szép, csinos…
─ Hagyd! ─ legyintett volna a cipő, helyette megfordult.
Így pont a finom kérge kellette magát. A cipőkanál mindent látni szeretett volna. A szekrény szélére csúszott, s egy óvatlan pillanatban leesett.
Oda a cipő mellé, ahova úgy vágyott, de nem úgy, ahogyan szerette volna, hanem lapos felével lefelé, mondhatjuk pof… a képére esett. Mozdulni sem tudott szégyenében.
Ez még nem volt elég, formás lábak csusszantak a cipőbe és őt figyelmen kívül hagyva kisétáltak a tűsarkak az ajtón.
Aztán felkerült a helyére, ide, a ruhakefe mellé. Forrt benne a düh, gondolta elmondhatná a kefének, de: „Régen nézegetem a felfelé meredő szőrét, csak nő lehet, mit érthet ehhez… ─ gondolta, s hallgatott. ─ Egyébként is, látott mindent, meg másra van kitalálva. Mit tudhat egy ilyen, aki holmi simogatással is beéri! A mélyebb tapintások sohasem érdekelték.”
Lehunyta a szemét, hogy legalább álmodjon a tűsarkúról.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Sonkoly Éva
