Horváth János : Tizedik döbbenet

December elején megszületett a fiam, így még abban az évben leszereltek.

 

December elején megszületett a fiam, így még abban az évben leszereltek. A karácsonyt már otthon töltöttem, pedig tettek rá kísérletet, hogy visszatartsanak, de legalábbis emlékezetessé tegyék a távozásomat. Egyik alkalommal a gyakorlótéren voltunk alaki foglalkozáson ââ?â?¬ körbe meneteltünk a betonon, és népdalokat énekeltünk ââ?â?¬, amikor hívattak a rádiós helyiségbe. Egy f?törzs fogadott, és hellyel kínált. Minden protokoll nélkül a tárgyra tért. Megkért, hogy ne említsem meg ezt a beszélgetést senkinek. Ha a válaszom kedvez? a feltett kérdésére, akkor hamarosan jelentkezik, és részletesen tájékoztat a feladatról, ha pedig nemet mondanék, felejtsem el azt is, hogy itt jártam.
      Megkérdezte, akarok-e a honvédség kötelékében maradni, tovább szolgálni, és részt venni a kémelhárítás munkájában? Életemben nem kaptam még ilyen ajánlatot, de kis gondolkodás után, azt válaszoltam, hogy én már el is felejtettem, hogy itt voltam, és mennék is vissza a gyakorlótérre bakancsot koptatni. Megveregette a vállamat, és az ajtóig kísért.
      ââ?â?¬ Senkinek, értette? Senkinek! ââ?â?¬ mondta, szinte barátságosan.
      A karácsonyt már otthon tölthettem. Hamar elfelejtettem a zsúfolt hálókat, a heti egyszeri, meleg vizes zuhanyozásokat, a huszonnégy órás ügyeletes szolgálatokat, de elfelejtettem a kellemes élményeket is. A Magyar Néphadsereg Kinizsi Kórusát, ahol tenort énekelhettem, bariton hangom ellenére, és néha basszust is, ha a sz?kség úgy hozta. Mádi-Szabó Katalint is elfelejtettem, aki a kórust vezette, és komoly szakmai munkája révén aranykoszorús min?sítéshez segítette a dalárdát. Még rádió-felvételünk is volt.
      A munkás hétköznapok jót tettek. Lajost minden nap láttam, de már nem volt rám hatással a jelenléte. A kollégák is lassan megszokták, hogy új helyzet van, visszatért a férj, együtt a „család”. Csak a munkámra koncentráltam, nem voltam hajlandó tudomást venni a körülöttem kialakult várakozásról, a rosszindulatú pletykákról. Környezetem nem tudta hova tenni a viselkedésemet, nem értették, hogyan vagyok képes megbocsátani, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna?
      Valójában, hálás voltam a sorsnak, hogy így alakult az életem. Akkor már ismertem Julit. Szerelmes voltam.

 

(Folyt. köv.)

 

Budapest, 2012. május

Legutóbb szerkesztette - Horváth János
Szerző Horváth János 165 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.