Olyan a nő,
mint egy álom,
mely öröklődik
apáról fiúra.
Vajon az eszmélés
első pillanatától,
hány évnyi vajúdás,
míg a létezés
homályos erőteréből,
valaki, valósággá nemesül?
S ha már itt van,
nem illan-e el úgy,
mint ahogy jött.
Lappangó félelem
terhe lelkemen.
A forgatagban;
közelítő és távozó
léptek sokasága.
A jelenben;
álom és az eszmélet,
hiány és a valóság,
megannyi változata.
A létezés hullámzása
átölel. Őket látva,
ámulok és szédülök.
Csak a vágy, mi
célt és életet ad,
az, az örök.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.23. @ 18:40 :: Horváth István
