A csapda

Kreatív íráson 🙂 volt az egyik feladat. Aki szeret nosztalgiázni a 70-es évekről 🙂 az kérem olvassa el.

 

 

Vasárnap volt, alig járt ember az utcán, ragyogóan sütött a nap, és a tavaszi szél orgonaillatot sodort végig az utcák között. Gyulát rosszkedv gyötörte, ez a kis délutáni extra munka sem dobta fel kifejezetten a hangulatát, nem szerette az ilyen küldetéseket, főképp, ha valamelyik ismerőséről volt szó. A trolin sem látott egyetlen szexisen öltözött nőt sem, ha már itt ez az enyhe idő, igazán nekivetkőzhetnének.

Az épület, ahová igyekezett, a Dózsa György út és a Gorkij fasor bal oldali sarkán állt. A kapu előtt egy ideig kotorászott a zsebében, de aztán megnyugodott, egyrészt, mert a kulcs — mint mindig — ott lapult a nadrágja bal zsebében, másrészt a kapu csak kilincsre volt zárva. Utálta felcsöngetni a házmestert. Mogorva fazonnak ismerte meg, és szinte minden alkalommal levette őt egy-két szál cigire, ha valami szívességet kért az öregtől.

Egyébként nem volt semmi meglepő abban, hogy a kapu nem volt kulcsra zárva. Miért is lett volna másképp? Ugyan mit is lehetne ellopni itt egymástól a nagy szocializmusban? Mindenki egyenlő, mindenkinek ugyanannyi esélye van arra a kevésre, amit egy átlagember ebben az országban megszerezhet. Márpedig Gyula jól tudta, hogy az a kevés milyen sokat ér, egészen addig, amíg az ember azt a parányi, félve becsomagolt szabadságot és az önbecsülését el nem veszíti. Hát igen, ő már csak tudta.

Fürgén szaladt fel a lépcsőkön, ennek a lépcsőháznak pont ugyanolyan dohszaga volt, mint a sajátjuknak a Dob utcában, és az a sülthagymás pörkölt-illat is mintha ugyanarról a pontról áradt volna kifelé az egyik földszinti lakásból, mint odahaza. Másfél órája fejezte be az ebédet, emberesen megtömte a hasát rántott hússal, jól is esett most ez a kis extra mozgás, igaz, csak az első emeletig kellett mennie.

Előkapta a kulcsot és benyitott a lakásba. Valaki járhatott itt délelőtt, mert még a konyhában haloványan gomolygott a cigarettafüst. Benézett az ablaktalan helyiségbe, a mosogatóban látott egy kávéspoharat és három kanalat is.

Mi a fene — gondolta a három kanál láttán. Csak rutinból nézett le oldalt a mosogató mellé a szemetesbe. A piros műanyag vödörben azonnal látta a magyarázatot a rejtélyre. Egy üres doboz volt a csikkek, összegyűrt papírok tetején. A csokis-vaníliás Hópehely parfé a nagy kedvecek közé tartozott nála is évek óta. Most már csak azon gondolkozott el, miért a két kanál… Csak nem szerelmi légyottra hozta fel valaki ide a nőjét? Egy kis etyepetye…

Besietett a szobába, az asztal a szokott helyén, odatolva közel az ablakhoz, mellette két szék, a szoba legsötétebb sarkában a kanapé, látszólag érintetlenül a rajtahagyott sárga-kék kockás plédekkel.

Hm, nem versz át öregem — gondolta magában, és odasietett a hosszú szekrénysorhoz.

A bevitrinezett részeken és a polcokon is vastagon állt a por, több éve nem takarítottak le egyetlen bútort sem. A könyveket, amik az üvegen keresztül néztek ki rá, talán már vagy húsz éve nem olvasta senki.

Gyula kinyitotta a kis bárszekrény közepét, és meg sem lepődött. Egy bontott üveg bonbonmeggyet talált, és egy szintén megkezdett olcsó, külföldi konyakot. A kis poharas fatálcán csak négy pohárka álldogált a körben, kettő eldugva figyelt hátul a bárszekrény mélyén. Csak a kíváncsiság kedvéért beleszagolt az egyikbe — bonbonmeggy — a kis ragacsos maradék még bele sem száradt a pohár aljába.

Elvigyorodott egy pillanatra — szóval mégis, egy kis reggeli utáni légyott… Úgy tűnik, nem maradt idő már mosogatni. Akkor biztosan jól sikerült. Vajon ki járhatott itt előtte? — ezen gondolkozott.

Hát, az biztos, hogy Farkas elvtársnak erről nem tesz említést. Akárki is járt itt, legalább tud élni, vagy ha nem is tud, legalább próbálkozik. Ebben az országban már az is valami.

Aztán eszébe jutott, ma itt dolga van, sóhajtott egyet és az asztalhoz sietett, kihúzta a széket, elhúzta a sötétítőfüggönyt, és annyi helyet hagyott magának, hogy az áttetsző függöny mögül egy kis résen keresztül odaférjen az ablakhoz. A bevásárlószatyorból — amit alibiként magával hozott, benne egy napilappal, egy pulóverrel és egy zacskónyi száraz kenyérrel galambetetéshez — előszedte a Bolex fényképezőgépét, állítgatott rajta kicsit, próbálgatta a fényerőt. Kabátját rátette a szék támlájára, öngyújtót keresett a belső zsebében, de nem talált.

— Francba — sóhajtott— és kiment a konyhába. Nem talált semmit, sem az öreg, paprikás zsírfoltokkal tarkított tűzhely mellett, sem az asztalon. Utolsó esélye a bárszekrénynél volt, legnagyobb meglepetésére talált egy MAXIM feliratú gyufát — ezt inkább nem használta el, ki tudja, kinek fűződnek szoros emlékei a tiltott mulatóhoz — és egy Zippo öngyújtót. Ez megteszi — gondolta.

Mikor előkotorta a doboz Szimfóniát, csalódottan vette észre, hogy már csak négy szál cigarettája maradt.

Hát, ez egy hosszú délután lesz — gondolta. Leült az asztal mellé, magához húzta az egyik csikkekkel teleszórt hamutartót és rágyújtott.

Jólesett neki ez a csend, az odakint szikrázó napsütés, hogy nem kell válaszolni a hülyegyerek kérdéseire. A felesége biztos szunyókál most a nappaliban, a gyerek lent rúgja a port a többiekkel a parkban. Kifújta maga elé a füstöt, apró karikákat, ezzel szórakoztatta magát, amíg el nem fogyott a cigi. Félrehúzta a függönyt és kinézett. Nem látott senkit az utcán. Mit is mondtak, mikor találkozik a két kölyök? Három körül? Ezek a fiatalok miért nem tudnak egy időpontot lefixálni? Mi az, hogy három „körül”? Látszik, hogy nem voltak még katonák. Na, majd ott megtanulják két év alatt! Bár az a Jani gyerek… Szemüveges, vézna kölyök, abból lehet, hogy csak hadtápos lesz.

Már több mint egy órája üldögélt az asztalnál, egy szál cigije maradt csak, és azon gondolkozott, talán kivesz egy Ráth—Végh könyvet onnan az üvegvitrin mögül a polcról és megtöri a két évtizedes átkot a helyi házi könyvtár felett, amikor a sarkon mozgást vett észre. Sötét nadrágban és világossárga ingben ott állt Lackó, idegesen nézegette az óráját, és mintha tudta volna, hogy ő innen fentről figyel, mert egyszer a srác elmerengett a tekintetével az első emeleti ablakokon.

Csak nem volt olyan hülye ez a Farkas, hogy azt is elmondta, hogy ő is itt lesz? Csak nem!

Janikát talán még sajnálta is egy kicsit, micsoda pech ilyen családba születni, az anyja zsidó származású, a dédszülei között találtak egy grófot, és az apja tehetséges fizikus volt, túlságosan is tehetséges. A Központi Fizikai Kutatóintézetben dolgozott az atomfizikai részlegen, s miután a nagyszülők Amerikába emigráltak 1956-ban, már szinte az első naptól, hogy leverték a forradalmat, megfigyelés alatt tartották a fizikust. Nem volt biztos, hogy megkereste az amerikai kormány, de a jelenlegi titkos kutatása miatt, amivel már több helyen is vendégeskedett — és nem csak Moszkvában, hanem Berlinben is — meg volt rá az esély, hogy megkörnyékezik. Vagyis Gyula szerint nem, mert ha már van ennek a szegény Bagdi Józsinak egy szép felesége, két tinédzserkorú gyereke, egy újonnan épített panellakása és egy Citroenje, magyarosította a nevét ipszilonról pontos i-re, akkor miért akarná mindezt itt hagyni? Az elvtársak szerint mégis gyanús volt, valószínűleg már a puszta lénye is.

Mikor Gyula még az egyetemen tanított, elbeszélgettek néha a kantinban ezzel a Bagdival; tehetséges diákokkal mindig szívesen beszélgetett. Néhanapján még most is összefutottak egy sörre vagy egy kávéra beszélgetni az élet dolgairól. Vagyis, amiről lehet beszélgetni. Hát, erről most már le fog szokni. Kár ezért a fickóért. Nem tudni, hogy Bagdit a szakmai elhivatottsága mentette meg, vagy a példás családi élete, de tiszta ember maradt Gyula szemében.

Tiszta ember — erre gondolt Gyula, mikor meg kellett állnia a gondolatmenetben, mert az utcán végre felbukkant Jancsika. Sötét nadrágot viselt, felül fehér inget és egy ujjatlan mellénykabátkát, bal kezében egy rádiótáskát szorongatott. A két srác gyorsan kezet rázott, aztán beszélgetni kezdtek.

Gyula odasietett a szekrénysorhoz, az egyik polcon volt a telefon, kicsit megrángatta a zsinórt, hogy elég hosszú-e, aztán felkapta a készüléket és odakészítette az asztalhoz. Végre hasznát vette a gépnek, csinált néhány fotót a srácokról. Jól jön ez még az archívumba.

Jancsi és Lackó körülbelül húsz percet beszélgettek, aztán Gyula látta, hogy Lackó integet valakinek a másik oldalon. Jobban előre kellett hajolnia, az ablakot mégsem nyithatta ki, az túlságosan feltűnő lett volna. Most már látta, hogy egy szöszi, hosszú bőrcsizmában, sötét miniszoknyában és vagány bőrdzsekiben várta Lackót a sarkon, közvetlenül az ablak alatt. A kiscsaj idegesen pöckölgette a cigarettájáról a hamut.

Biztos sietnek valahová, talán moziba — gondolta Gyula.

A srácok még kezet ráztak egyszer, aztán Lackó egy hirtelen mozdulattal átölelte Jancsit. Most! — gondolta Gyula. Pont azt látta, amire számított, hogy Lackó bal kezével Janika mellénykabátjába gyűrt egy levelet, csak szemhunyásnyi pillanatig tartott a mozdulat, aztán még egy hátlapogatás, és a srácok elváltak. Lackó a taxiállomáson keresztül — ahol már órák óta ott drosztolt tétlenül egy fazon — a csinos kis szöszihez, Janika pedig gyalogosan, kezében még mindig a táskarádiót lóbálva a Gorkij fasor felé.

Ügyes kölyök ez a Lackó — gondolta, kissé kárörvendően el is mosolyodott, és már nyúlt is a telefonhoz. Bár ott laput az ingzsebében a szám egy kis cetlin, nem kellett elővennie, már fejből tudta: 112—437.

Csak kétszer csengett ki, a második csöngetés után megszólalt a vonal másik végén Farkas elvtárs száraz, fénytelen hangja:

— Farkas, tessék!

— Szabó Gyula, Gorkij fasor. Mehetnek, a levél a helyére került — mondta Gyula. Aztán várt, nem is tudta mire, talán arra, hogy köszönöm, vagy hogy szép munka volt. Ennél nevetségesebbet nehezen lehet elképzelni. Maga is jól tudta.

— Rendben. Hívja elő a képeket, és adja le kedden a dékáni hivatal titkárságán egy lezárt borítékban. Ha van megfigyelési feladat jövő hétvégére, azt is megkapja aznap. Most pedig menjen haza a feleségéhez! — recsegett tovább Farkas elvtárs hangja a kagylóból.

— Rendben, viszlát! — válaszolt Gyula, de már bontották a vonalat, csak a tátátátá válaszolt neki.

Már csak egy félóra és a srácot bekíséri két ügynök egy csendes rendőrségi szobába. A kölyöknél lévő hamis levél az amerikai rokonoktól, benne bankszámlaszám, adatokkal és négy repülőjeggyel, elegendő lesz ahhoz, hogy kicsit megszorongassák Bagdi Józsefet.

A néhány perccel korábbi kárörvendő mosoly hirtelen lehervadt az arcáról. Elégedettsége hamar elmúlt, elszégyellte magát. Újra kinézett az utcára, a sarkon nem állt már senki, a fasor felől egy ballonkabátos fickó igyekezett az utca vége felé, fázhatott talán, mert a kabát gallérját teljesen felhajtotta. Odasietett a taxihoz, és beszállt, majd nem sokkal később elhajtott a Hősök tere felé.

Gyula rágyújtott az utolsó cigarettára. Miután elnyomta, a bárszekrényhez lépett, töltött magának az olcsó konyakból az egyik tiszta pohárba, és lehúzta. Aztán még egyet. Előkotorta hátulról a másik két poharat, kiment a konyhába mosogatni, aztán visszatett szépen mindent a helyére, kiürítette a hamutartókat is. Hirtelen ötlettől vezérelve leszaladt a szemetesvödörrel is, beszórt mindent az udvar közepére behúzott kukába.

Mikor visszament a lakásba, azt gondolta, most jobb lesz, de nem érezte magát jobban. Mintha az összes levegőt kiszivattyúzták volna a szobából, fulladozni kezdett. Ezért az ablakot is kinyitotta, szellőztetett kicsit. Hideg lett a lakásban, már fél öt felé járt.

Haza kellene mennem — gondolta, köhögött egyet-kettőt. Bezárta az ablakot, körbejárt a lakásban, minden rendben volt. A reggeli légyott nyomait is eltüntette, de most már az elképzelt hancúrozás gondolata sem mosolyogtatta meg. Többet várt ettől a naptól. Többet várt magától.

Mit? Hogy nem teszem meg? Hogy Lackó nem teszi meg? — gondolta.

Az asztalról elpakolta még a fényképezőgépet a centrumos bevásárlószatyorba, aztán bezárt. A száraz kenyeret is beledobta a nyitott kukába az udvaron, aztán kisietett az utcára. Úgy döntött, hazasétál. A sarkon járt, ott, ahol a srácok álltak egy órával korábban, mikor eszébe jutott, hogy elhozta az öngyújtót.

Fenébe— gondolta. Nem volt kedve visszamenni. Kotorászott egy ideig az ingzsebében, mire megtalálta. Meggyújtotta néhányszor, játszott vele, forgatta a kezében. Először azt gondolta, megtartja. Mégis meggondolta magát, és végül néhány méterrel arrébb leguggolt, és a csatornarácsok között a kanálisba dobta a Zippót. Furcsa megkönnyebbülést érzett, ahogy az odalent koppanó fémes hangot hallotta. A szégyenérzet nem múlt el, az a néhány percnyi derű sem tért vissza már, amit a lakásban érzett, amikor felfedezte a szerelmi légyott nyomait. Mindössze elviselhetőbbé vált a világ, ennyi történt.

Felállt, felhajtotta kabátjának gallérját, és megszaporázta lépteit. Este hétre hazaért.

15látogató,2mai

Szerző Fenyvessy Szilva 49 írás
író és zenész

6 Komment

  1. folyt.
    Ezt azért is tudom, mert mondjuk még a “te idődben” elképzelhetetlen lett volna, hogy én egy évig éljek Párizsban bébiszitterként turistaútlevéllel, anélkül, hogy bárhol le kellett volna jelentkeznem, és úgy utaztam vissza és oda szabadon, mint a madár. Mi már szabadok vagyunk. Csak még sokan nem vették ezt észre és nem tudnak ezzel a szabadsággal bánni. Azt gondolom, ehhez fel kell nőni és el kell engedni a múltat, megtanulni, amit lehet belőle, felismerni az értékeit és a hibákat is, hogy amit kell elvessünk belőle és aminek van értelme, azt megőrizzük.

  2. Kedves Avi Ben Giora,
    Nekem vannak az életemben szeretetteljes kapcsolatok. Voltak benne krízisek, szünetek, mert hogy minden kapcsolatnak is van egyfajta természetes ritmusa, hasonlóan ciklikus, mint a természet, mert hogy a változás az egyetlen állandó dolog az életben.
    Én ismerek sok olyan embert, akit más motivál:) talán szerencsés vagyok, vagy más fókusszal tekintek a világra, emberekre fene tudja. Azt gondolom, vannak még megkövesedett dolgok az átkosból, vannak olyanok, amik már elmúltak és vannak, amik feldolgozás alatt vannak. nem hiszem, hogy a mostani generáció, vagy az enyém ugyanolyan lenne, mint mondjuk édesapámé. egyrészt, mert mindenki egyedi képességekkel születik:) Másrészt, magamon is érzem a fejlődést. Vannak hülye emberek, persze. Vannak hibáink. mégis… tudod, javasolnám, hogy olvasd el a facebook-on az írásom a megáll az idő című filmről:) Mert én abban hiszek, hogy mi magyarok is képesek vagyunk egy jobb életre, nem csak vágy van bennünk és hit, hanem elegendő bölcsesség és kitartás is, hogy megváltoztassuk a sorsunkat.

  3. Na itt a “bibi” Szilvi! Pontosan ezért nem alakulnak ki szeretetteljes kapcsolatok. Nézzél egy kicsit körül. Miért barátkoznak manapság sokan? Érdekből. Kitudja kit ismer kivel tud összehozni aki egyszer a hasznomra lesz. Nem általánosítani akarok de legyünk őszinték, manapság főleg ilyen dolgok motiválnak sok embert. Tisztelet a kivételnek. Most erre mondhatnám azt amit irtál is, hogy megkövesedett dolgok még az átkosból. Igy igaz. DE! Ugyan miért nem változott meg az uj felnövekvő generáció? Volt rá módja vagy nem? Persze ha jól belegondolok mi is változott röpke húsz év alatt? Szinte semmi. A nevek és a technika. A többi az ugyan az maradt. Hogy is szokták mondani: éppen a jó helyen volt és megfelelő időben. Vagy ismerte még a “régi szép időkből” és most tudta kamatoztatni az annó banális hülyeségeknek gondolt “információkat”

  4. hát tudom, hogy ez hülyén fog hangozni, de:) bármennyire is küzdök, nem tudok ide csattanót adni. A fotó ezt hozta ki belőlem, egy statikus figurát.
    olyasmi ez, mint a mi mentalitásunk, hogy egyre várjunk, hogy történjen valami. A fickóval nem történik semmi. Csinál valamit, amiről sejti, hogy helytelen és aztán végül próbál mindenféle más úton-módon könnyíteni magán. Kitakarítja a kecót, eldobja az öngyújtót. De ő nem változik. Vmiképp ez egy görbe tükör, a mi megcsontosodott dolgainkról. Azt nem tudom biztosan, tényleg nem változtunk? én már egy másik generáció vagyok. Vannak itt bent is fura fazonok, csókosak, téglák. De egy életen át gyanakodni, egy életre szólóan a bizalmatlanságot választani nem lehet. Anélkül nem léteznek műkődőképes, szeretetteli kapcsolatok.

  5. Kedves Szilvi!
    Maga a történet nem rossz de a csattanó az nem csattan ahogy kellene. Mindenki tudta, hogy valaki rá van állítva, hogy megfigyelje. Ez a Gyula túl vonalasra sikeredett figura lett. Beleszőhettél volna valamit, hogy hol és kik na meg miért szervezték be. Megjegyzem manapság sorra derülnek ki olyanaokról adatok akikről senki sem feltételezte volna hogy jelentgetnek. De nincs mit csodálkozni. A magyarok sajnos ilyenek. Akkor is jelentgetnek ha nem kérik meg rá és ami a legnagyobb poén most már nem kell félnie sem hogy ejnye bejnye után mást is kap. Mert fizetség az csupán csak az volt, hogy elnézték a simlijeit amit egy másik “megfigyelő” jelentett róla. Ez igy ment. rdögi kör volt. Ma sem jobb sajnos csak másképpen hívják. Nem ÃÂV vagy három per hármas ügynök. És ugyan ugy fizetés nélkül dolgozik. Kap valami koncot a közösből amit eddig harácsoltak vagy elnézik a simlijeit egy kis adócsalás lopás himihumi. Semmi sem változott igazábólé csak a nevek lettek mások

Hagyj üzenetet