Lassan sötétedik. Tavasz felé hosszabbodnak a nappalok.
Anna gondolatban végigpörgeti az eseményeket, nem volt túl mozgalmas a nap.
Tükör elé ül, gondolatban átfésüli vállára omló haját. A valóságban más történik, rövid fürtöket borzol a fésűvel. Nem is néz a tükörre. Régen nem kedveli a képet, amit mutat.
Eszébe jut, mit is kérdezett tegnap egy kedves ismerőse:
─ Hogy lehet, Anna kedves, hogy szinte kortalan, meg nem mondanám, hány éves?
Végigtekint magán. Lányosan karcsú alkat, pedig felnőtt gyermekei vannak… szóval kedvező a kép. Mosolyog, eszébe jut a kedves hölgy, aki kérdezte; vele egykorú lehet.
Az ablakhoz lép. Mielőtt leengedné a redőnyt, kitekint. A város fényei néznek vissza, mint minden nap. Sokáig áll az ablak előtt.
Ha lenne valaki, akivel beszélgethetne néha, így esténként… ─ Sóhajt.
Különösen tavasszal érzi a hiányt, a hiányukat. „Veszteségek” ─ jut eszébe, aztán elhessegeti a gondolatot.
A megvetett ágyra néz, még nem álmos.
Tévé? Gyorsan végigfut pár csatornán, aztán kikapcsolja.
Az interneten küld még valakinek egy „jó éjt!” üzenetet, és leül a fotelba, könyvvel a kezében. Pár oldal olvasása után ölébe engedi a könyvet. Lecsukja a szemét, de nem tudja felidézni az olvasottakat. Valami más jár a fejében. Egy régi tavasz, amely minden évben kéretlen vendég.
Hogy is volt?
Nem, már nem gondolja végig az egész történetet, arra nincs lelki ereje, csak a végét.
Napsütéses délután.
─ Mennyi ember? ─ csodálkozott.
Arra nem emlékszik hogyan jutott el odáig, ahol meg kellett állnia. Két szál rózsát szorított görcsösen a kezében és ömlöttek a könnyei. Nem látott mást, csak azt a gödröt, ott előtte. Üres volt a feje, minden kihullott, csak egy kérdés zakatolt benne, csak erre tudott gondolni: „miért?”
Azóta sincs rá válasz. Hány éve? Nem akarja tudni, úgy érzi, tegnap volt.
Kétszer kellett elsétálni odáig. A rózsák puhán érkeztek a mélybe.
Nem, nem búcsúzott tőlük, fel sem tudta fogni igazán mi történt. Hiszen tele volt gyógyszerrel, injekciók, tabletták tompították az érzékeit.
Azután? Naponta járt a temetőbe, azt hitte ettől megnyugszik. Nem így történt.
Tavasz van. Évente érkezik a természet csodája, apró rügyektől lombosodnak a fák, pár hét Húsvétig. Elmereng. Bűnök, büntetések, megváltás?
Lassan nyúl a dobozért, nem is emlékszik mikor vette elő, napi egy tabletta sok éve a pihentető alvásért. Kibontja, nézi a szemeket, tenyerébe szórja, a vizespohárért nyúl.
─ Nem is volt nehéz! ─ gondolja, és leteszi a poharat.
Ágyba fekszik, gondosan magára húzza a takarót és várja az álom nélküli megnyugvást.
Lassan zsibbadni kezd, s ez jó érzés… de a keze… a tenyerében valami szúró érzés.
─ Igen, a rózsák! ─ gondolja ─ az a két szál, a tövisekkel…
Legutóbbi módosítás: 2012.03.26. @ 17:00 :: Sonkoly Éva
