Sonkoly Éva : Rózsák… tövissel

A valóságban más történik…*

 

Lassan sötétedik. Tavasz felé hosszabbodnak a nappalok.

Anna gondolatban végigpörgeti az eseményeket, nem volt túl mozgalmas a nap.

Tükör elé ül, gondolatban átfésüli vállára omló haját. A valóságban más történik, rövid fürtöket borzol a fésűvel. Nem is néz a tükörre. Régen nem kedveli a képet, amit mutat.

Eszébe jut, mit is kérdezett tegnap egy kedves ismerőse:

Hogy lehet, Anna kedves, hogy szinte kortalan, meg nem mondanám, hány éves?

Végigtekint magán. Lányosan karcsú alkat, pedig felnőtt gyermekei vannak… szóval kedvező a kép. Mosolyog, eszébe jut a kedves hölgy, aki kérdezte; vele egykorú lehet.

Az ablakhoz lép. Mielőtt leengedné a redőnyt, kitekint. A város fényei néznek vissza, mint minden nap. Sokáig áll az ablak előtt.

Ha lenne valaki, akivel beszélgethetne néha, így esténként… Sóhajt.

Különösen tavasszal érzi a hiányt, a hiányukat. Veszteségek” jut eszébe, aztán elhessegeti a gondolatot.

A megvetett ágyra néz, még nem álmos.

Tévé? Gyorsan végigfut pár csatornán, aztán kikapcsolja.

Az interneten küld még valakinek egy “jó éjt!” üzenetet, és leül a fotelba, könyvvel a kezében. Pár oldal olvasása után ölébe engedi a könyvet. Lecsukja a szemét, de nem tudja felidézni az olvasottakat. Valami más jár a fejében. Egy régi tavasz, amely minden évben kéretlen vendég.

Hogy is volt?

Nem, már nem gondolja végig az egész történetet, arra nincs lelki ereje, csak a végét.

Napsütéses délután.

Mennyi ember? csodálkozott.

Arra nem emlékszik hogyan jutott el odáig, ahol meg kellett állnia. Két szál rózsát szorított görcsösen a kezében és ömlöttek a könnyei. Nem látott mást, csak azt a gödröt, ott előtte. Üres volt a feje, minden kihullott, csak egy kérdés zakatolt benne, csak erre tudott gondolni: „miért?”

Azóta sincs rá válasz. Hány éve? Nem akarja tudni, úgy érzi, tegnap volt.

Kétszer kellett elsétálni odáig. A rózsák puhán érkeztek a mélybe.

Nem, nem búcsúzott tőlük, fel sem tudta fogni igazán mi történt. Hiszen tele volt gyógyszerrel, injekciók, tabletták tompították az érzékeit.

Azután? Naponta járt a temetőbe, azt hitte ettől megnyugszik. Nem így történt.

Tavasz van. Évente érkezik a természet csodája, apró rügyektől lombosodnak a fák, pár hét Húsvétig. Elmereng. Bűnök, büntetések, megváltás?

Lassan nyúl a dobozért, nem is emlékszik mikor vette elő, napi egy tabletta sok éve a pihentető alvásért. Kibontja, nézi a szemeket, tenyerébe szórja, a vizespohárért nyúl.

Nem is volt nehéz! gondolja, és leteszi a poharat.

Ágyba fekszik, gondosan magára húzza a takarót és várja az álom nélküli megnyugvást.

Lassan zsibbadni kezd, s ez jó érzés… de a keze… a tenyerében valami szúró érzés.

Igen, a rózsák! gondolja az a két szál, a tövisekkel…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"