„Elölr?l kezdem az olvasást” – döntötte el. – „A szóismétlésekre pedig nagyon fogok ügyelni, f?leg a köt?szók gyakoriságára.” – El?vette a piros golyósirónt, és keze ügyébe helyezett egy kiemel? ceruzát, de miel?tt nekifogott volna, még egyszer átolvasta a pályázati kiírást, hogy annak a szellemében végezze a javításokat.
„A centenáris Mikszáth-pályázatra olyan novellákat várunk, amelyeket akár ? is megírhatott volna. Tehát a történet a századfordulón játszódjon, a nyelvezet is tükrözze a korabeli beszédstílust, ne tartalmazzon olyan szavakat, kifejezéseket és információkat, melyeket Mikszáth nem ismerhetett. A beküldött írások mérete ne haladja meg az öt A4-es oldalt, Times New Roman 12-es bet?típussal, szimpla sorközzel, más megkötés nincs.”
Hozzáfogott tehát a munkához.
„Azt még értem, hogy a pályamunkákon nincsen rajta a szerz? neve – töprengett -, de hogy cím miért nincsen, azt már végleg nem.” – Költ?i kérdés maradt, így folytatta az olvasást. Hamarosan a táskájába nyúlt, és kiterítette maga elé az összes kiemel? ceruzáját. Jobban látja a szóismétléseket, ha mindegyikhez más-más színt használ. Ennél pedig úgy t?nik sok lesz. Els?ként pirossal kiemelte az els? két bekezdésben talált nyolc darab „f?ispán”-t, és sárgával a négy „miniszter”-t. Miközben zölddel húzta ki az egyetlen mondatban talált három „hogy”-ot, észrevette, még van egy negyedik is, mely azel?tt elkerülte figyelmét. Kékkel emelte ki a három „jelent”-et, szürkével a három „csinál”-t, barnával a három „nadrág”-ot és ibolyaszín?vel a négy „volt”-ot. Észrevett még két-két „óvatos”-t és „okos”-t is, de ezekre már nem akadt színe, csak aláhúzta ?ket.
– Na, ez olyan lett, mint a szivárvány… – motyogta félhangosan. – Véreb… es f?szerkeszt? úr vajon mit szólt volna, ha annak idején ezt küldöm be? Az enyémben negyede ennyi szóismétlés sem akadt… Soha nem használtam három „hogy”-ot egyetlen mondatban. Az els? két bekezdést megszerkesztem, lássa Véreb, tudom a munkámat jól végezni – döntötte el –, majd ráírom a visszautasító kiértékelést. Igaza van, egy ilyen stílusban megírt ötoldalas novella szerkesztésével egy napot is el lehetne vesztegetni.
Ismét a szemébe ötlött a három „csinál”. Miként mondta annak idején magyartanára? „A magyar ember csinálni csak két dolgot szokott: kicsit és nagyot.” Akkor ? közbevetette: „És gyermeket…” „Azt is nemzi a magyar ember!” – válaszolta tanára figyelmeztet?ül felemelve mutatóujját. „Egyébként ’és’-sel nem kezdünk mondatot!” Fogta tehát a piros golyósirónt, és beszúrta e két megjegyzést. Habozott miként jelezze a fölösleges „volt”-okat, végül zárójelbe tette ?ket, és beszúrt egy-egy helyettesít? szót. Az utolsónál jelezte azt is, hogy a kifejezés idegen nyelvtani szerkezet. „Mintha tükörfordítás lenne románból…” – morfondírozott. „A szerz? erdélyi lenne? Bár lehet német és angol hatás is. Vajon a szláv nyelvekben miként mondják?” A „viginti quinque solidos” meg a „delikvens” is szúrta a szemét. Végül arra a következtetésre jutott, Mikszáth korában is sok jogi kifejezést használtak latinul, így csak annyit f?zött hozzá: „nem ártana lábjegyzetben megadni az olvasóknak a magyar jelentést: huszonöt botütés.” A delikvens esetében már odaírta, nem magyar szó pl. tettes, elkövet?, b?nös. Befejezésül hozzáf?zte: “Ez már a harmadik ‘hogy’ ebben a mondatban, amelyet ketté kellett volna választani.” Hadd lássa Véreb, észreveszi a szóismétléseket.
– Itt abba is hagyom – döntötte el, majd még egyszer a javításra nézett.
„- Az nem jó. Hova gondolsz? A f?ispán semmi egyéb, mint a miniszter b?rének az a része, amib?l szíjat is lehet hasítani. Óvatos csak a belügyminiszter lehet, barátocskám, s éppen abból áll az óvatossága, hogy f?ispánja van. Ha a f?ispán valami okosat csinál, [a magyar ember csinálni csak két dolgot szokott, kicsit és nagyot. Ezt a szót mindig lehet helyettesíteni szép magyar kifejezésekkel, mint például: tesz, cselekszik, m?vel, stb.] az a belügyminiszter érdeme, ha a belügyminiszter valami ostobát csinál, az a f?ispán hibája. Legokosabb hát, ha a f?ispán semmit se csinál, ha békén csibukozik, s hagyja történni a dolgokat. Magyarország kezd a jelentések országa lenni. A f?ispán minden rendkívüli dolgot jelent. Amelyik f?ispán legkevesebbet jelent, az a legjobb f?ispán, amely megyéb?l a legkevesebb ügydarab érkezik fel, az a legjobban kormányzott megye. Ezeket jegyezd meg magadnak. És [„és”-sel nem kezdünk mondatot] a másikat is, amit mondtam… Voltál-e valamikor szolgabíró?
– Nem. (voltam) [fölösleges, elhagyható]
– No, én (voltam) [igen], (még akkor nem volt eltörülve – idegen nyelvtani szerkezet) [pl. akkor még nem törülték el] a viginti quinque solidos[-t] [nem ártana lábjegyzetben megadni az olvasóknak a magyar jelentést: huszonöt botütés], s láttam, (hogy – fölösleges) a (delikvens) [nem magyar szó: pl. tettes, elkövet?, b?nös] ilyenkor úgy játssza azt ki, hogy a nadrágja fölé még egy másik jó vastag nadrágot húz[.](, n)[N]os hát el ne felejtsd, hogy [Ez már a harmadik ‘hogy’ ebben a mondatban, amelyet egyébként is ketté kellett volna választani.] te vagy a belügyminiszternek az a bizonyos vastag fels? nadrágja„
„Ha annak idején ezt az írást küldtem volna be, Véreb ráírhatta volna ugyanazt a kritikát. Bár az én novellámban nem használtam ennyi szóismétlést, és nem akadt több két „hogy”-nál ugyanazon mondatban.
Eszébe jutott a f?szerkeszt? irodájában a Pet?fi-idézet a dilettáns költ?kr?l. Miért lenne más véleménye a prózaírókról? Hiszen annak idején az ? novellájára is ebben a szellemben írta:
„Kedves Szerz?! Ezt nem is olvasom tovább. Írásod csapnivaló, semmi köze az irodalomhoz. Eszköztelenségb?l fakadó szóismétlések, fölösleges köt?szavak, monoton, unalmas felsorolások, idegen kifejezések valamint nyelvtani szerkezetek, melyeknek van szép magyar megfelel?je, rossz olvasni. A szóismétlések elkerülhet?k körülírással, utalással, visszautalással, de ez a munkának azon része, ami nem tanítható, nem írhatjuk meg helyetted. A Magyar múzsa irodalmi portál nem alsó tagozat, sem Mikszáth-iskola. Nem mehetünk át minden íráson szavanként háromszor-négyszer. Az írás olvasással kezd?dik, olvass sokat. Másokat. ”
Nem is olvasta tovább. Egy ötlett?l hajtva szinte szóról szóra idézte Véreb neki írt kiértékelését, csak a Magyar múzsa irodalmi portálra való utalást törölte. Keresgélni kezdte az írás végét, hogy álljon neki a következ?nek. Alig lapozott kett?t, amikor megijedt.
„Úristen, hátha Verebes f?szerkeszt? úr felismeri saját szavait? Ezt a lapot el kellene tüntetnem, s egy újra nyomtatott oldallal helyettesítenem. Még ha hozzá is jutnék a számítógéphez, amelyen tárolva van, még akkor sem tudnám melyik, hiszen se név, se cím nincsen rajta. Berkesinét kellene megkörnyékeznem, de vajon megbízhatok benne? Nem, nem lesz jó… Hátha Véreb nem ismeri fel saját szavait… Biztos másoknak is írt hasonlót.” – Folytatta a lapozást a következ? novella elejét keresve, amikor a szövegben a
„NYOLCADIK FEJEZET
Mikor a tens vármegye bal lábbal lép ki”
hívta fel a figyelmét. – „Mi ez? Ez nem novella! Akkor pedig mibe javítottam bele?” – Sokat töprengni ezen nem maradt ideje, mert Véreb eléggé adrenalindús hangulatban nyitotta ki az ajtaját. Egy köteg nyomtatott lapot tartott a kezében.
– Mondja, Varga úr, maga min dolgozik? Mert a pályázatra beérkezett m?vek mind itt vannak!
Rosszat sejtve állt fel a székér?l és átvette az íveket. A legfels? lap tetején nagy bet?kkel a cím: ”Az öreg palóc” alatta pedig: „Mikszáth Kálmán novellaíró pályázat Szerz? jeligéje: Ambrus.” Elsápadva tette maga elé az asztalra.
– Én… ezeket kaptam… hoztam el Berkesiné irodájából… Azt hittem… – adta át az érintetlen lapokat. „De jó, azt, amelyikbe belejavítottam, lefordítottam. Letagadom, hogy láttam…” – gondolta. Csakhát az ?rangyala úgy t?nik elment kávézni, mert a nyitva felejtett ajtó miatt kialakuló huzat a lapot lefújta íróasztaláról, egyenesen az ajtóban megjelen? ?szes férfi lába elé, aki felemelte. Miközben felállt, rápillantott, láthatóan meghökkenve felhúzta szemöldökét, majd a f?szerkeszt?höz fordult.
– Verebes úr? Kemény Péter vagyok, a Reader Digest könyváruházlánc igazgatója. Tegnap megbeszéltük telefonon, felkeresem önt, hogy személyesen beszéljünk a szerz?dés részleteir?l. Amint látom, tényleg nem túlzott, amikor azt állította, magas a mérce önöknél… – nyújtotta át kajánul vigyorogva a kijavított lapot.
A f?szerkeszt? a lapra nézett, majd a másik kezében tartott ívekre pillantott. El?bb a f?tt rák színét vette fel, majd arca halottszürkévé vált. Ajka remegett, amikor Varga Dénesre vetett egy gyilkos pillantást, akinek szerencséjére csak a mesében lehet halált okozni ily módon.
– Ez miként került önhöz? Már t?vé tettük a szerkeszt?séget érte… – futott ki a száján, de azonnal rájött, a segédszerkeszt? a pályamunkák helyett ezeket hozta el Berkesinét?l.
– Igazgató úr, fáradjon az irodámba… – fordult vendégéhez. – A fiatalembert ma vettük fel… Próbaid?re… Els? munkanapja… Még nincs tapasztalata… – hebegett távozás közben. Varga Dénes a többit már nem hallotta. Feltehet?en a szavak értelme úgysem jutott volna el tudatáig. Túlságosan lefoglalta a saját tragédiája. Tudta, a f?szerkeszt? nem intézte el ennyivel az esetet. S legalább ne lett volna tanúja az elkövetett bakinak. Ráadásul pont ez a mindig gúnyos Kemény Péter, nagybátyja cégének az igazgatója. Na, persze, papíron a nagynénjéé, mert nagybátyjának, mint államtitkárnak nem lehet… Biztos felismerte. Vajon mibe javított bele? Hamarosan megtudta. Amint Kemény Péter elment, Verebes azonnal hívatta.
– Maga fajmarha! Mondja, tényleg ekkora idióta, vagy csak teszi magát? Ki adott magának érettségi diplomát, maga beképzelt majom! Kinek képzeli magát, hogy ilyen hangnemet enged meg magának?
– Én csak a szóismétléseket emeltem ki, ahogyan Verebes úr is a novellámban, amit a magyarmuzsa.hu weboldalra küldtem be… És…
– Tudja kit nevezett dilettánsnak, maga fajankó? Rájött legalább, mibe javított bele, maga kapitális szamár? A Mikszáth évfordulóra kiadandó könyv mesterpéldányába! Nem olvasta a Noszty fiú esete Tóth Marival cím? regényét?
– Nem… – felelte ijedten. – Mivel házi olvasmány volt… Én csak azt írtam, amit egyszer Verebes úr is az én novellámra, amikor megtalálta a szóismétléseket…
– Még magának áll az erd? fel?l? S akkor miért tagadta, hogy megjelentek írásai? Még hazug is? Ki van rúgva! Maaars kiii! – üvöltötte akkora hanger?vel, hogy a titkárn? a párnázott ajtó mögött magára öntötte a kávéscsészét, melybe épp belekortyolt munka közben.
Amint Varga Dénes elkullogott, Verebes hívatta Berkesinét.
– Hogy vehetett fel egy ekkora barmot?
– Megegyeztünk az interjú el?tt, hogy most végzett fiatalt veszünk fel, akit könnyebb alakítani, s alacsony fizetéssel tudunk alkalmazni. Végzettsége megfelelt, az interjún jó benyomást alakított ki mindenkiben, ráadásul, a kultúráért felel?s államtitkár unokaöccse. Mivel éppen nyitni akartunk a Reader felé, amely köztudottan…
Nem fejezhette be a mondatot, mert a titkárn? szólt be az interfonon.
– Verebes úr, Varga államtitkár úr keresi telefonon. Az unokaöccse fel?l érdekl?dik…
