Az élet tele van hasadásokkal, fájdalmakkal, és közben észre sem vesszük, – mert sokszor ostoba, önző és gyarló az ember – hogy mennyi szépség van körülöttünk, bennünk. Kincsek, csodák, remények. Vágy. élni akarás. Talán akkor döbbenünk rá, milyen sok értékünk, rejtett tartalékunk van, amikor újabb utakat fedezünk fel, járhatót, járhatatlant. Amikor elérkezünk egy kereszteződéshez és döntenünk kell, hogy merre van az erre, és hova vezet az arra.
Hideg van. Felkapcsolom a fűtést, mégis fázok. Betűimet próbálom rendbe rakni, de csak káosz van bennem.
– Hova…merre… tovább? –
Belső hangok, sóhajok, imák, saját magam megnyugtatására, hogy igen még itt vagyok, létezem, és akarom hogy jobb legyen.
Kávéillat van. Kint az égbolt komoran sötét. A szomszéd kutyája keresi a holdat, keserves vonyítással próbálja lesírni egy darabkáját, de a rongyos, szürke felhők eltakarják a szökni akaró, gömbnyi valóságot. éhes, vagy lehet magányos. Egyszer ki kéne próbálni, milyen a holdat vonyítani. Talán valami elmúlna, vagy az is lehet, felszakadnának a régi sebek, úgy hogy a lélek térden állva könyörögne a napért. A gondolat jó, de a hideg most nem csábít erre a játékra.
A köd egyre nagyobb. A csupasz fáknak a sziluettje látszik, ahogy az utca lámpája tompán megvilágítja a nyirkos gallyakat. A rohanó fények, a sűrű csend a világ bánatával, boldogságával van tele. Lombtalan élet, lombtalan világ. Pedig az évszakoknak külön-külön is meg van a maguk szépsége, csak mára jól elrejtette őket a Mester.
Gyerekkoromban nagyon szerettem a telet. Mintha akkor nagyobb pelyhekben hullt volna a hó, és hiába jöttek a nagy hidegek, élveztem a térdig érő hóban taposást. Angyalt játszottunk. Csodálatos szárnyakat rajzoltunk a fehérré simuló, hideg takaróban. Szép volt, tiszta, őszinte, ragyogó. és hiába jött ugyanilyen korán az este, mint most, a hó bevilágította az udvart és az utcát is.
Az idő mégis rendezetlenül hagyott sok mindent bennem, hisz az élet vezet, elgáncsol, szeret, és néha vállamra teszi a kezét, hogy megvigasztaljon.
Keresem, kutatom azokat a szép teleket. A hatalmas hópelyheket. A csillogó havat. A finom bundás-kenyér illatot. Az öreg kályha békés duruzsolását, ahogy a kéményen keresztül áttáncolt egy kósza szél. Mindig odaültem mellé, amikor bejöttem az utcai hógolyózásból. Mama teát főzött, és közben morgott, hogy mindenem csurom víz, de addigra nagyapám befűtött a kis lakásban. Bekapcsoltuk a rádiót, és vacsora után kártyáztunk egy nagyot, vagy papával malmoztunk. Néha sírtam, mert sokszor megvert a malomban, ám büszke is voltam rá, hogy az én nagyapám ilyen okos.
Szerettem gyereknek lenni.
De ma csak a hideg szél fúj. önzőn, magányosan. Nem adja fel. Dacosan házról, házra jár, belekap a fákba, összekócolja a gyenge ágú bokrokat. Zörög a háztetőn, mint egy hívatlan látogató. Mérgében ronggyá gyűri az eget. Kihalt utak, levegőtlen árnyék-világ, melyben néha feldereng valami végtelen szép hajnali táj. Elérhetetlen, érinthetetlen képek, villanások. Illúziók, elmébe vésett pillanatok. öntüzében lángoló, égő, sajduló, halkuló, meghaló állapot. Keresem a lépcsőket, az ajtókat, zárakhoz kulcsokat, de csak egyetlen egy lépcső van előttem, ami most nem emelkedik az égig, nem kanyarodik újabb utakra, hanem lejt az ismeretlenbe.
építés, rombolás, építés, rombolás… építés …
Világosodik. életre kel a néma utca. Emberek sietnek nagykabátban. ők is fáznak.
Idebent halkan szuszog az élet. Lábujjhegyen visszakuporodok a fotelbe. Behunyom szemem …
újra érzem a régi tea finom illatát, és hallom az öreg kályhában dudorászó szél zenéjét. Mama hangját, s látom papa mindig mosolygós szemét. Jó elővenni ezeket a pillanatokat, rajzolni, megfesteni, megírni, és ismételni esténként azokkal, akik körülöttem élnek, akik a legfontosabbak a jelenben. Megteríteni, és magunk köré gyűjteni, szeretve lenni, boldogan adni. Ami még maradt.
Szeretek anyának lenni.
Hiába kértem önmagamtól felmentést egykor, az idő könyörtelen játékot játszott velem. Mindennek az elejét és végét mutatta meg. Nem hagyott köztes lehetőséget.
Csend, kávéillat, ébredező világ – vihar, sodrás, átkozott tagadások-igenlések keverednek. Minél jobban akarom, hogy ne „emlékezzek”, annál jobban fájom. Kietlen, hallgatag lét, nehéz csend.
– Hova…merre… tovább? –
Vajon melyik lépcsőfokot hagytam ki, hogy nem látom ezeket a teleket már szépnek, ha kinyitom a szemem. Mi az ami végleg törlődött, és mi az ami felerősödött.
Fájom a hiányt, hogy voltak, akik úgy mentek el mellőlem, hogy nem néztek hátra, és voltak, akik még utoljára a szemembe néztek mosolyogva, de az idő nagyobb volt mindennél, az összes imánál, hangnál, szónál, betűnél …
Lassan beleolvadok a fehérségbe, hisz én is a világ része vagyok… építek, rombolok, építek, rombolok …
Talán holnap esni fog a hó …
Legutóbbi módosítás: 2012.01.08. @ 18:32 :: Szilágyi Hajni - Lumen
