A mi utcánkat a puszta felől az autópálya széles szürke szalagja vágja el a világtól. Az ott olyan végérvényű, azon túl mintha már a világ vége lenne. Nincsen, mert arra van még Ondód, ami a magyar hülye nevű települések versenyében dobogós helyezett lenne, és egyébként a város külső része, kocsmával, bolttal, új és régi házakkal, buszfordulóval. De az már tényleg a világ vége, mert onnan már sehova sem visz út.
Az autópályáig ott a műanyaggyár, azután egy kisgép áruda, ahol locsolókat is lehet kapni, oda költözött a mi utcánkban évtizedekig működött méh-telep, s most a piros ladák, az aszfaltig terhelt utánfutóikkal, ott állnak sorban a főút szélén, várva, hogy bejussanak az égetett vezetékekkel, lopott biciklironcsokkal, kibelezett mosógépekkel, girbe-gurba betonvasakkal. Ott áll még a téglagyár maradéka, meg van a portás épület, a szárító hodály, a néhai kemencék háza és felkiáltó jel a kémény, lezárja a mi utcánkat, a horizontot és egy korszakot is. A téglagyár a kilencvenes évek elején még kínlódott kicsinyt, azután privatizálták, lett belőle tüzépes telep, most egy részében futárszolgálat kisteherautói töltik az éjszakát, a többi, csendesen omladozó részét pedig kutyás őr őrzi.
A bejáratánál vegetál még a régi bolt, most kóp üzlet. Annak mögötte a régi téglagyári lakások dőlnek egymásra, eredeti lakói közül már csak alig néhányan lakják a szoba-konyhás, komfort nélküli sorházakat, budi az udvaron, víz az utca végében, a szűk udvarokban maszatos, félpucér purdék játszanak törött műanyag játékokkal, girhes kutyákkal, a házak közt tuningolt zsigulik és több mázsa szemét akasztja meg a szelet. Az autókkal időnként felénk is megjelennek, szép lassan bemennek a zsákutcákba, lassan megfordulnak, kigurulnak, hogy azután a jól mozgatható, jól eladható kint hagyott tárgyak nem olyan soká eltűnjenek. A szerszámok, mint ásó, kapa, gereblye nem kapósak, azokat akár a kapu mellé is támaszthatjuk, maradnak, de a kisebb kerti padok, biciklik, tűzifa könnyen megtanulnak járni, s lábuk kél.
Mennek szép lassan a zsigulikkal, forognak az arcok, jegyzik a szemek a látottakat, közben majdnem elütik az új postást, mert Sanyi nyugdíjba ment, muszáj volt már neki, negyvenöt éve taposta a pedált, szívta a port, nyelte a sarat. Nem veszi már a cigit, van ideje otthon tölteni, bukdácsolnak az unokák az asztal alatt, közben tata szorgosan tömi a rudacskákat, ő csinálja az egész családnak, vejének, lányának is, mert így sokkal olcsóbb, meg jobb is, mint azt a trágya szagú prilukit megvenni. Arról nem beszélve, hogy a nap egy része is elmegy ezzel, a többi időben pedig ráér pártot építeni. Nőtt a létszám, a lánya is belépett, meg a veje.
Most már Attila a postás, fiatalabb sokkal, mint elődje, Attikámnak szólítják többnyire és a csikket ugyanúgy szétdobálja. Ugyanakkor sokkal gyorsabb, már délelőtt a mi utcánkba ér, jön át a sínen, szalad a kutyák elől, mert Sanyi csak morgott egyet s azok szűkölve, farkukat behúzva oldalogtak el, de Attila kiabálhat, rugdalózhat, a kutyák falkában követik, közben ugatnak veszettül, láthatóan élvezik a postás ijedtségét, mígnem arra jár valaki, aki egy szóval, egy kaviccsal, egy mozdulattal meg nem szabadítja kényszerű kíséretétől. Ha jön valaki. Merthogy a múltkorjában Attila azért nem vitte a holt kertek felé lévő tanyákra a küldeményeket, mert néhány kutya szabadon lófrált az oda vezető úton, egészen pontosan a csatornatisztító vállalkozó telephelye előtt. Álldogált ott egy kicsit a postás, mindenkit, aki arra járt megkérdezett, hogy ő most mit is csináljon, hátha valaki kisegítené testőrségével az ebek ellenében, de aznap mindenkinek sietős volt az útja, így hiába nézett később Attila vissza, a kutyák még mindig ott szaglásztak, így a küldemények maradtak a nagy táskában. Késni egyébként nem szokott az új postás, mint említettem, sokkal gyorsabb Sanyinál, nem áll meg mindenütt beszélgetni, örül is neki Aranka, mikor hozza az anyaságit, mert így el tud menni délelőtt a teszkóba. Attila még akkor is időben ér a mi utcánkba, mikor a szegényház előtt a tömeg várja a segéllyel, családival. Utóbbit ott többen csalárdinak mondják.
Ugatnak a kutyák nagyon, megyek, megnézem: hátha a postás jön, hoz esetleg honoráriumot is, nem csak felszólítókat.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.24. @ 17:44 :: Pogány Gábor
