A lépcs?n jött felfelé az aluljáróban, amikor megpillantotta a férfit. A falnak támaszkodva, kis m?anyagpoharat tartott a kezében, és id?nként megrázta, jelezve az arra járóknak, hogy kívánatos lenne némi aprót beledobni az alakalmi perselybe. A harmincas, szakállas férfinak nem voltak illúziói, unott ábrázatán látszott, hogy nem vár nagy bevételt, de ? is tevékenyen részt akart venni az aznapi betev? megkeresésében. Nem úgy, mint néhány társa, akik az aluljáró lépcs?jének az alján, a falnak támaszkodva, vagy a földön fekve várták a mannát, tétlenül, semmit nem téve sorsuk alakításának érdekében.
Aprópénzért kotorászott a zsebében, gondolta ad ennek az embernek pár száz forintot. A kezébe akadó fémpénzek között volt kétszázas, néhány ötvenes, és pár százforintos érme is. Egy százast elteszek, — gondolta —, mindig jól jön a plázákban, a leláncolt bevásárlókosarak kiszabadítása céljából. A megmaradt fémpénzeket marokra fogta, és amikor a koldus mellé ért, egyetlen mozdulattal beleömlesztette az elé tartott pohárba. A férfi arcán hirtelen egy kis mosoly suhant át, amint megérezte, hogy elnehezül a perselye. Belenézett, és megcsóválta a fejét.
— Uram! Uram, egy szóra, kérem, ne haragudjon! — kiáltott jótev?je után.
Az adakozó a szeme sarkából látta a férfi állapotváltozását, és már megfordult, amikor elérte a felszólítás hangja. Néhány lépést tett az ápolatlan külsej?, de csöppet sem ellenszenves férfi felé.
— Parancsol? — kérdezte kissé megillet?dött hangon, mint aki máris hárítani igyekszik a valószín?leg színpadias hálálkodást. De nem ez történt, a koldusnak esze ágában sem volt köszönetet mondani.
— Ha tudna még kétszázat adni, hálás lennék, uram.
— Miért pont kétszázat? — kérdezte ?szinte érdekl?déssel az adakozó.
— Mert ennyi hiányzik egy doboz cigarettához.
A jótev?t meglepte az ?szinte hang, de el?bújt bel?le a kisördög, gondolta, megleckézteti a fiatalembert. Hosszan elkezdte magyarázni, hogy a dohányzás mennyire káros az egészségre, megrövidíti az életet, súlyos és halálos betegségek okozója lehet. A férfi szemrebbenés nélkül hallgatta az el?adást, ?szinte érdekl?déssel figyelte az egyre hevesebb gesztusokat, a szenvedélyes kortes beszédet az egészséges életmód fontosságáról. Türelmesen megvárta, amíg az el?adó a mondandója végére ér, majd halkan, színtelen hangon megszólalt:
— Tudja uram, mindez igaz, én megértem. De azt tudnia kell, hogy én itt élek az utcán, itt vészeltem át négy telet. Ha nem dohányoznék, azt hiszem, már régen nem élnék, uram.
(Budapest, 2012. január)
Legutóbbi módosítás: 2012.01.27. @ 12:05 :: Horváth János