Kőmüves Klára : Ha úgy tetszik, nem leszek magyar.

Nyomtatás

Sok nagy magyar csücsül világhálónk előtt,

már kora reggel tisztázom magamban ezt és

szégyellem, hogy holnap délután a kínaiban

két pár cipőt veszek. Azzal vigasztalom magam,

hogy rengeteg magyar odajár, aki aztán leül

a gép elé, és elmagyarázza, mi a magyarság.

Én illedelmesen csak hallgatok, ő feszíti a húrt,

szavaival lassan célba vesz, aztán nyom egy

bátor entert, közeleg a nyíl, már nagyon gyűlöl,

azt írja; Hallgass a neved! Én finom maradok,

egészen nőies, csak annyit jelzek; hurkatöltőhöz

siess, mert amíg itt írsz, megromlik a hús, erre

rögvest háborút indít meg ellenem. Ugyan az

életben nem látott, nem is hallott még felőlem,

tíz perc után már prostitúció a vád, s hogy szépen

fogalmazzam mondatom, húsz perc után szóba

kerül az édes, jó anyám. A vitapartnerek sorba

jönnek, ki ide, ki oda húz, én a rosszabbik szavakat

el nem engedem, de unni kezdem trágár címeim,

hát feladom e szóban forgó baljós háborút.

Jó estéttel ágyhoz ballagok, szomorúan megállapítom,

én valóban nem vagyok magyar, mert ha az a

kurva nénikémről szól, én aztán el nem ismerem,

inkább vállalom, magyar földet rontó hontalan

vagyok, aki soha nem káromkodik és ezzel úgy

tűnik, számára jó vég nem jöhet, bár azt tanították

neki: nyelvében él a nemzeted. A vádaskodás,

tudom, alaptalan, hát nem is érdekel, az Isten

úgyis egy, a szeretet meg határtalan és végtelen.

Marad az Isten, a jótanácsosom, kezem imára

kulcsolom: Uram, hát mi vagyok én? Magyar

vagyok vagy ember? Talán azt mondanád; mind

a kettő egyben, mert bölcs vagy és okos, ismersz

minden gondolatot. Tudod, ha baj történne és

fejemhez tartanák a puskát, még maradhatnék

magyar, de abban a pillanatban, ha egy szerettem

életével zsarolnának, megtagadnám magam.

Azt mondanám, török vagyok, svéd vagy portugál,

esetleg ír, de ha azt kérnék, lehajtott fejjel, egyszerű

pogány, mert mit nekem, hogy mit kíván a rossz, te

pontosan tudod, hazugságaimban is veled vagyok.