Hájas Csilla : Hogyan ismerjünk fel egy tanárt? Kezd?knek.

 

Tanárnak lenni feladat. Tanárnak lenni felel?sség. Tanárnak lenni nehéz. Hogy a brant. És nem panaszkodásképp mondom, de a július, augusztus még mindig nem elég vonzó nekem, még mindig nem.

Lassan kezd bennem megfogalmazódni, hogy mik a jó tanár ismérvei. HA NEM ÍRSZ, LESZAKÍTOM A FÜLED. Ez az egyik. Talán a legfontosabb. De mindenképpen hatásos. De mennyire. Amikor egy hasonló üvöltés elhangzik a hallótávolságomon belül, akkor egyrészt remélem, hogy nem nekem szólt, másrészt meg igyekszem unott arcot vágni, de mindenképpen közömböset, hogy a lehet?ségekhez mérten ne látsszon, hogy berottyantottam ijedtemben.

Ásítani is megpróbálok esetenként, csak még egy ép darabot nem sikerült produkálnom, mert remegett az állkapcsom. De a diákoknál m?ködik. Illetve hatásos. Lehet, hogy elátkozzák a tanárt, de körmölnek, ahogy illik. Ez az egy biztos. Aszongyák a cél szentesíti az eszközt. A cél szentesíti az eszközt?

A tanári gyakorlat igazán kiváló lehet?ségeket biztosít arra, hogy az emberb?l kit?n?en képzett, hang nélküli pedagógus legyen. Én is bátorkodtam a fentebb említett üvölt?s módszerrel dolgozni, kétnapi csenddel fizettem érte, mert a hangszálaim az els? három szó után elszakadtak, úgyhogy a diákjaim soha nem fogják megtudni, hogy mi lesz, ha nem írnak.

A másik f? ismérve a jó tanárnak, hogy olyan nyaklevest tud osztani, hogy a gyerek nyála kicsordul a padra. Ezt a jellegzetes viselkedést sajnos még nem érkeztem a magamévá tenni, mert nem is tudom, gyáva vagyok, azt hiszem. Megütni egy védtelen kölköt, hatalmaskodni a gyengébb fölött, igen, igen, ez mind az én profilomba vág, de valahogy… tudja a fene. Félek, hogy összekoszolják a habtestemet. Meg még elkapok valamit.

Veszélyes terep az iskola, kérem szépen. Egy óvatlan pillanatban, mikor lankadt a figyelmem, az egyik kölök megsimogatta a hajamat, hogy milyen szép. A másik meg odajött ölelgetni, hogy de jó hogy itt vagyok. Ez nyilvánvaló, mondjuk, de akkor is. Már gyanútlanul csámborogni sem lehet a folyosón, ki tudja, mit rejt a karma vagy a következ? sarok?

A kilencedikeseimet szeretem. Tévedés, el lehet viselni ?ket. A szájuk nagy, mint az ólajtó, és pimaszok a végtelenségig, nem tanulnak semmit, nem is tudom, miért foglalkozom velük. Ja, megvan! Mert a kis másodikosoknak gügyögni sajnos igazán nem tudok. Ezekkel legalább szót értek. Többé-kevésbé. A kicsikre meg nagyon figyelni kell. Nehogy kiszúrja a másik szemét a tollal, ne verje fejbe nagyon a könyvvel, ne harapja le a padtársa fülét, meg ilyenek. A köpdösést mondjuk le lehet törölni, az ellen nincs kifogásom, de a többi maradandó nyomot hagy. Ha csendben ülnek, és eszik a vajas kenyerüket, akkor gyanakvóan pislogok rájuk, mert valószín?, hogy pár percen belül kitör a belemorzsáltálazölembeezértmeghalsz verekedés.

Kellemes dolog tanárnak lenni. Vannak szép percek is, na. Amikor egy röpdolgozaton a nevét helyesen írja le, felér egy vásárlás után érzett izgalommal és elégedettséggel. De komolyan. Vagy komolytalanul?

 

Legutóbbi módosítás: 2011.12.21. @ 13:36 :: Hájas Csilla
Szerző Hájas Csilla 29 Írás
Hájas Csilla vagyok, a határon túli magyarsághoz tartozom, jelenleg Kárpátalján élek. Bemutatkozni sosem szerettem. Vallom azt, hogy az első benyomás sokat nyom a latba. És az ekkor keletkező véleményeket, később nagyon nehéz kiradírozni. Bemutatkozni felelősség, és én mindig is egy gyáva alak voltam. Családügyileg ott állok, ahol a part szakad. Édesapám festőművész, az anyám szobrász, én meg nem értek egyikhez sem. Amihez nagyon értek, hogy milyen módon lehetne még több hülyeséget csepegtetni a hatéves húgom fejébe, de nem hinném, hogy ez olyan nagy büszkélkedni való, mert ritkán vagyok megdicsérve érte. Húsz éves vagyok, a húszévesek minden bajával, és örömével, ujjongásával, kudarcaival és sikereivel, csalódásaival és élményeivel, reményeivel és bizakodásával együtt. El nem cserélném az életem senkiével. Harmadéves bölcsészhallgató vagyok, egyszerre két szakkal a nyakamban, amit már keservesen bánok, de a világért sem hagynám egyiket sem. Hogyisne, mikor ennyi verítékembe került idáig eljutni? És mikor már több van mögöttem mint előttem? Ezekkel szoktam magam vigasztalni, mikor szorul a nyakamon a hurok és vizsgaidőszakban döglőfélben van a diákféle, közöttük én is. Szerelmes is vagyok, ez a legjobb dolog a világon, a párom egy nagyszerű férfi, és ezt a tényt alátámassza az a körülmény is, hogy már két éve nyomorgatjuk egymást, maradandó sérülések nélkül. Szeret engem, na. Néha én sem hiszem el, hogy ilyen is van. Elvisel az összes hibámmal együtt, amikor hisztizek, amikor rám tör valami bolondéria, és nem akar múlni, akkor is szeret, amikor reggel nyűgös vagyok, amikor tiszta vizes minden a fürdőszobában utánam, amikor éjszaka beszélek álmomban, amikor nincs kedvem semmihez, amikor odaégetem a tejfeles csirkét, (amit nálam jobban senki sem tud, mármint odaégetni), amikor kötekedős hangulatom van, amikor kiabálok, amikor gonosz vagyok, amikor nem érdekel semmi és senki csak én, amikor idegesítő vagyok, amikor csúnyán beszélek, amikor türelmetlen vagyok, amikor utálom az emberiséget, amikor beképzelt vagyok, amikor lenézek mindenkit, amikor azt hiszem, hogy parancsolgathatok bárkinek, amikor irigy vagyok, amikor cseppet sem nőies. Azt hiszem, mindezek ellenére szeret. Bolond is vagyok, mert szerintem ebből kell egy csipetnyi mindenkinek. Szeretek feltűnő lenni, betegség, de nem találom az ellenszerét. Szeretek hangosan nevetni, mezítláb szaladni, szeretem a selymet, a fát, az ezüstöt, a lovakat, a frissen nyírt fű illatát, a színeket, mert színes vagyok magam is. Szeretem a szelet, a cseresznyét, a vizet, a kéket, a felhőket, a vadgesztenye illatát. Szeretem a Jóbarátokat, Agatha Christie-t, a meglepetéseket, az állatokat. Fontos számomra a család, még akkor is, ha a novelláimból minden leszűrhető, csak ez nem. A humort használom arra, hogy valami jobbá váljon ezen a világon. Mindent összevetve, boldog vagyok. Imádok élni!