Tömbháznyi gyufásskatulyába zár
az isten, ólmos minden munkanap.
Egyszer? vagyok, szótlan és szikár,
Ábelek között a legkáinabb.
Átsüt rajtam – rendezetlen ingen,
az én b?nöm más: se szent, se tiltott.
Bár lehetne megtorpanni csendben,
s csodálni egy beteg rozmaringot.
Végül magába d?l minden kezdet,
ha számolok – visszafele kezdek,
mint a bölcsek, meztelennek látlak.
Tócsában térdepelnek az utcák,
a délutánok nehezek-furcsák:
de téged, de téged tartanálak.
