Boér Péter Pál : Halászhajó nélkül

Nyomtatás

Szamize, lökött egyet-egyet jobb talpával, szánkóhoz hasonló mocsárjáróján és kedélyesen dudorászott. Büszke volt magára, hiszen – talán egész falujában – nem volt hozzá hasonló, mocsárból kibámuló, csáphalász. A maguk nyelvén, így nevezték ezt a furcsa halat. Miután szokványos csalival nem lehetett horgászni, csukázóra emlékeztető, többágú horgos ostorcsáppal, már-már művészien pontos oldallendítésekkel szedegette ki, a minden nem ott lakónak észrevehetetlen, latyakkal takart halakat. Evett már ráját és tonhalat is, de ahhoz a nyílt vízen kell halászni. Neki nem tellett kenura, csak erre a féltérdszánkó szerűségre. Viszont magában mérlegre téve a halak ízét – mert az egész táplálkozása tulajdonképpen halakból állt -, egyiké sem olyan fenséges, mint a mocsárból kibámulóé. Ezt megunás nélkül lehetett enni, évtizedeken keresztül, míg a tenger beljebb eső részein úszkáló halakat, egy hét alatt megunja az ember.

Csodálatos az ár-apály, kilométerekre beengedi. Apály idején akkora halász-vadászterülete van, mint senki másnak.

Szamize ostorozott még és az egész oldalzsákját fickándozó halszerűségekkel töltötte meg. Már két ujjnyit emelkedett a vízszint, lassan elkezdett, talpával lökve, hosszú csúszásokkal a part felé közeledni. Tudta az irányt, ha a sziget nem is látszott. Csodálta a felhőket és a madarakat, egyáltalán nem vágyott, szíve legmélyén tengeri halászhajóra.

Büszke volt járművére, hiszen az mindent kibír, nem lehet vele elsüllyedni. Igaz egyszer, egy messziről jött fehér gyermek, aki testsúlyával, zsenge korát meghazudtolva, súlyosabb volt nála, odaveszett. Az övéi közül egyetlen gyermek sem. Mindegyik tudomásul vette, hogy a szánkóról nem szabad lelépni. Annak is mondta az apja, de mikor besuhant négy kőhajításnyit a fedetlen tengerfenékre, előbb feltérdelt, majd felegyenesedett és elkezdett ugrálni. Még így is ki tudott volna jönni, vagy segítséggel kihozták volna, de „fürdeni akarok, fürdeni akarok” kiáltással beugrott. A figyelmetlenség és fegyelmezetlenség csúcsaként, soha többé nem találták meg.

Azért jöttek, mert nyaraltak, vagy mi… Ezt nem igazán értette, azt sem tudta mi az a nyár. Az ottani gyerekeik bezzeg, na nem számít….

Lappintott még egyet a talpával. Már látta a sziget körvonalait. Nem is tudta elképzelni milyen is az, amikor látótávolságon kívülre esik a tenger. Csodálatosan gomolygott a felhő vele szemben, mint egy zuhatag egyesült a tengerszinttel. Szél is fújhatott ott messze, mert egyre csak közeledett. Előbb átfutott a szigete felett, majd, mire ráeszmélt, hogy szökőár, falubelijeivel együtt, őt magát is – halászhajó nélkül – kiszállította a nyílt vizekre. Furcsa, a házak kicsit összesározódtak, de nem keletkezett különösebb anyagi kár, csak néptelen lett az addig lakott sziget. Teljesen lakatlan.

Sok eső esett, rendesen lemosta a romokat. A közeli szigetekről előbb csak néhányan szivárogtak be, akik talán perifériára sodródtak, vagy kalandra vágytak. Lehet, valami elől menekültek, új hazát kerestek és találtak. A következő szökőárig benépesítették, reggeltől estig zsibongó élettel a szigetet.

Szamizéra már senki nem emlékezett, sőt azt sem tudták, kicsodák, micsodák laktak ott előttük.

És akkor valaki észrevette, mekkora ár-apály különbség van… Nem volt nehéz! Az már sokkal inkább, hogy az iszapból kikandikálókat felfedezze. Készített magának egy pici szánkóhoz hasonló járművet, egy ostorszerű valamire többágú horgot rakott és a világ legboldogabb embereként kisuhant apályban, a csak neki nyílt mocsárra.