Marthi Anna : Holtpont

 

Ahonnan most szemléled a létet,

temetőben fenyőfák kezére hull

múlt, jelen, jövő. Időtlen csend

leskelődik, s a riadt gyertyaláng

rést üt a dimenziók falán. Gyere.

Soha jobbkor! Vörös borommal,

sőt, hideg leheletemmel várlak,

temető kapujában. Oldozz fel

a magányból, a halál szemén át

mutasd, ezúttal belém szeretsz.

A sírok nehéz arcú fegyelmében

láthatsz, amint múltból érkezek.

Legutóbbi módosítás: 2011.11.01. @ 18:27 :: Marthi Anna

Szerző Marthi Anna 1328 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak