Boér Péter Pál : Galád tánc

Nyomtatás

Mély leveg?vétellel nagyon sok id?t lehet nyerni, ha a szíved satuban van. Tágul az ér, becsapjuk a satut. A pofák szorulnak, csak enyhe a szédülés. Szivárványszín? csillagok táncolnak, káprázatos, vélt látásban fejünk körül. Homályos a szemünk, a pofákon egy picit szorítanak, amikor csalfa ösztöneink még nagyobb leveg?vételre késztetnek. Nem gy?zhet a satu, egy élettelen életkioltó, az élet lüktet? ténye ellen.

Nem hallunk rendesen. Megkínlódjuk azt az egy-két leveg?nyi ki-be légzést az újabb szorítások között, de nem adjuk meg magunkat, és nem ám valamiféle g?gb?l, hanem mert nem érezzük jogszer?nek, hogy satu gy?zzön a szíven.

A pofák red?zete már nyomot hagy a dobogó örökmozgón. Remeg? kezünket felemelve csettintünk, fittyet hányva az élettelen galádra, amint érzelmetlenül, minden tudat nélkül, semmib?l semmit fel nem fogva, még egy tekerintésnyit szorít vaskos vezet?csavarján. Nem nevet, nem érez gy?löletet, sem dühöt, de kíméletet sem. Még egy fél fordulatot lejt a táncoló, hajtókarral szorító küls? pofa, még egy nagy leveg?, még egy kis dac, ellenállás.

Milyen könny? az agy, lebegünk! Mozdulni is alig képes ajkakkal dadogjuk néma dalunkat, amit csak mi hallunk belül:

„Nem gy?zöl le satu,

nem vagy rá képes!

Halott vagy te és

az életem édes!”

Forgácsszag, olaj, mocsok, pókháló homálylik dereng?n felettem a salétrom áztatta, penészes falakról. Látom, amint egy kéz a hajtókar felé nyúl és teker még egyet rajta. Doboló bels?m fülemen virtuóz szólót improvizálva adja tudtául felsajgó agysejtjeimnek, hogy dobog még, van miért küzdeni.

Fel, csatára, én lélekseregem! Pofákkal szorítva szívet lehet, de lelket ölni nem. Behunyt szemem sarkából könny csordul végig arcomon. Rád bólintok, alig láthatóan, elszállt erej? bágyadt zsibbadással. Nincs bennem dac, sem megadás. A lelketlen pofájú satuval nem tör?döm. Mintha ott sem lenne. Nem adok neki gyönyört értelmetlenségében sem. Lelkem, két dobbanás közt a satut széjjelnyomja, egykorvolt szívem mosollyal csendesülve lelkemmel egyesül. Kézfogás után, mint régi jó barátok, úgy válnak el, egy simítás után, mit lelkem szívemnek ad, „annyi sok hosszú év után, befejezted dolgodat, s már égi úton jársz a Teremt? felé…”