Marthi Anna : Ághegy, ezúttal nem almával

Az ág csúcsán, egyetlen rozsdaszín? levél lengedez.
Felállítja a szél, s mint lándzsanyél szúrja az eget.
H?vös ablaküveg, odanyomtam ismét homlokom.
A kint és bent párhuzam. Levél a szélben, nyomot

hagyott mint homlok az üvegen. Mégse látszik,

a szél megannyi levéllel ?zi elenged? játékát,

szerelme nem több: fenntartani a rendet,

természet ölében a változó kedvet, testvérei

a napsugarak, a rögök, a csobbanó vízek,

megtalálja köztük a módját, hogy bújócskával

évszakok jelmezét felöltse, a változást fesse át

– minden nappal szebbé, lassan-lassan, – örökre.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.11.05. @ 10:25 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak