Király Valéria : Thaiföld V.

A sziget, KO SAMET felé utazunk hangyák vonulását figyelve, igazi ázsiai piacon kapkodjuk a fejünket, izzadunk többféle szempontból egy rozoga, füstöt okádó hajón, szembenézünk érzelem nélküli arcokkal, látjuk; megállt az idő és engedünk a színek káprázatának. *

 

 

 

      AZ ÁLOM FELÉ…

 

Kora reggel madarak csicsergésére ébredünk és kellemes izgalomra, ami a továbbutazás miatt árad el rajtunk. A hotel gyönyörű, kert felé nyitott teraszán reggelizünk, a növényeket, a természetbe illeszkedő nádbútorok egyszerű nosztalgiáját fényképezgetjük, majd búcsúpillantást vetünk a szépen tervezett parkra. Sathit már útra készen vár minket, egy régi japán jobb kormányos Toyota Crown sportautóval. Kritikus szemmel nézve rögtön látom, hogy ez nem egy luxusautó, de a fiatalember természetes viselkedése, időben történő megjelenése jó hatást tesz ránk.

      Dél felé tartunk, a Sziámi öbölbe nyúló földnyelv felé. Ez a Ban Pae falucska talán száz kilométer távolságra van Pattayától. Zörög, nyekereg a hatalmas öreg járgány, ablakán békés hangyák szaladgálnak — poros kívül–belül. A Második ül Sathit mellé — a nagy autószakértő — és megbeszélik, hogy milyen jól üzemel neki ez, az ilyen utaknál. Külön keresethez jut általa, és hát ő szereti az öreg autókat! A Második is szereti — így ebben egyet értenek. Beszélgetnek, mi pedig a nagy batár hátsó tágas ülésein a tájat figyeljük, ami egyre színesebb lesz. Látható, hogy ez már egy más éghajlat, hisz zöld növényekkel teli kerteket látunk, hatalmas fákkal. Falvakon haladunk keresztül, folyók hídjain megyünk át és örömmel látjuk, hogy megszűnik a hatalmas por, nedves párás levegő áramlik be. Felsóhajtunk, jó így, közelebb a természethez. A Harmadik nagy figyelemmel, hozzáértéssel kezeli a kamerát, van mit megörökítenie.

      Sathit javasolja, hogy mielőtt áthajózunk Ko Sametre, álljunk meg a piacnál, és vásároljunk gyümölcsöket. Praktikus ötlet és európai szemnek kihagyhatatlan, hisz igazi ázsiai piacra érkezünk — olyanra, amit eddig csak filmen láttunk.

      Hosszú sorokon árulják a thai-asszonyok, férfiak áruikat. Nagy fém tálakban, hatalmas jégdarabokkal hűtve, hal, kis cápa, rák, polip, homár, tintahal, kagyló, osztriga, teknőc az asztalokon felhalmozva, elképesztő mennyiségben. Rostonsült mézes csirkedarabok tálcán, amit frissen már fogyasztanak is a vásárló thai-ok. Itt, ilyen korai órában nem látunk európai embert. A hosszú árus pultok fölött ponyvát feszítettek ki a forró napsütés ellen és az asztalokon kis háncskalapjukban, törökülésben ülnek a bennszülött asszonyok, folyamatosan jegelve tálcáik tartalmát és kínálgatva azt. Megörökítjük a különleges látványt, majd gyümölcs után nézünk.

      Az ismerős ananász, narancs, grapefruit, banán, mangó, papaya, kókuszdió halmok mellett ott van, nagy fonott kosarakban az ismeretlen rambután — mint egy nagy szőrös eper, a világosbarna lamut — amit meg kell hámozni és íze hasonlít a fügére; a hatalmas tüskés durián — ízeikről Sathit jó leírást ad.

      Az árusok kínálgatnak… kóstoljuk csak meg — aztán vegyünk, vigyük, ha ízlik! — A rambután és a lamut nyer, különleges, jó ízével, és az ismerős gyümölcsök, amikről fogyasztásukkor kiderül, sokkal édesebbek, mint az otthoniak.

      Itt minden kapható; faragott intarziás bútorok, fa- és fémszobrok, maszkok, ezüst és réztálcák, domborműves szelencék, préselt pálmalevélre készült festmények, törzsi művészet szőttesei, háncsból, kagylóból, növényi magvakból készült ajándéktárgyak, kalapok, soha nem látott szépségű orchideák.

      Ez aztán jó ötlet, nagy élmény és hasznos vásárlás! Sathit még egy motoros fiúval beszélget, majd indulunk tovább. A motoros azonban követ minket. Kis szorongással gyanakodni kezdünk! Egy-két mondat elhangzik a „Bangkok Hilton” c. film eseményeiről is…

      — Ugye bármi megtörténhet…?!!

      — Kiszolgáltatott helyzet, hisz nem tudom, miről társalgott rólunk thaiul ez a két fiú! Hm…! Jó ég tudja miről beszéltek ezek ketten! — Fantáziánk további áramlását megszakítva, határozottan érdeklődünk! Mégiscsak rólunk van szó! Na, nem?

      — Ez a motoros lesz, aki majd hajót szerez nekünk az átkeléshez — nyugtat meg Sathit.

      Sóhaj, majd bizakodva vigyorgunk egymásra. Nem folytatjuk tovább a „Bangkok Hilton” –ban történt események taglalását.

      Még sokáig utazunk városokon keresztül. Szépen kiépített kikötők mellett és egyre csöndesebb falvakon haladunk át. Már látjuk a tengert, de még mindig csak autózunk. Nem valami jó érzés ez a kiszolgáltatott állapot. Hiába egy ötcsillagos hotel alkalmazottja Sathit, és kezünkben a névjegye. Na, mindegy, fő a bizalom!

      Türelmetlenségünk tetőfokán végre bekanyarodik autónk a tengerpartra, egy elhagyatott kis kikötő parkolójába. Vezetőnk árnyékos helyre áll.

      — Még eltelik pár óra, mire ismét az autóba ülök — magyarázza. — Nagy a forróság! — int türelemre minket.

      — A hajó nemsokára beáll a dokkhoz — mosolyog megnyugtatóan és intézkedni indul.

      Várakozunk… húsz, harminc, negyven percet, egy órát. Végre a két fiú megjelenik, s útitáskáinkat felkapva indulunk a móló felé. Ott térdig a vízben, nagy csoport halászt látunk erőlködve, hogy a hatalmas hálókban kiemeljék az éjszakai fogást.

      Valami szörnyű rozoga hajó áll a kikötőben, amit — kis tériszonyom miatt — csak úgy tudok megközelíteni, hogy nem nézek lefelé. A pallók között hatalmas rések, alatta meg a tenger. Döntök is, leveszem a papucsom – mezítláb mégis csak biztonságosabb! A fiúk bátrabbak, bár a hajó láttán ők is visszahőkölnek! Valahonnan még több thai-utas szállingózik — ez már reményt ad az indulásra. De, ezzel a hajóval?

      Bedobáljuk csomagjainkat, majd magunkat is — Sathit pedig előzékenyen segít. A Dél-kínai tenger csodálatosan kék, utastársaink is vannak — mi történhet velünk? Jaj, hogy ez az aggódás nem hagy nyugodni…! Az itt élő thai-emberek természet-közeli, egyszerű világa csak nekünk furcsa — állapítjuk meg, s nagy igyekezettel próbálunk elfogadóan alkalmazkodni helyzetünkhöz.

      A kis hajó motorja feldohog, majd leáll. Ismét nehézkesen beindul, pöfög, pöfög, majd egyszer csak ütemesen felpörög…, hatalmas füst száll fel kéményéből, aztán megérezzük: elindul, lassan távolodik a mólótól és irány a tenger.

      — A remény hal meg utoljára! — felkiáltással foglalunk el egy biztonságosnak látszó padsort és szemlélni kezdjük útitársainkat. Valamennyi utastársunk thai ember, családok, gyermekek — látszik, üdülni indulnak, egy fiú kezében gitár, másiknál futball labda, ennivalóval teli kosarak… és hát, meresztik a szemeiket…, ránk!

      — Áááá…, már megint nem illünk a képbe így, családilag! 

      Csak egy európai pár volt rajtunk kívül a dohogó, lassan forduló hajón — németek, dánok, svédek? Nem derült ki — egy magas korosabb férfi, fiatal feleségével, és egy tizenkét év körüli thai-kislánnyal. Rájuk-rájuk nézünk és látható, hogy a kislány boldog, elégedett. Szendvicset kap, banánt, egy simogatást az arcára, de nem beszélgetnek vele — csak látszik, összetartoznak. Párom ismét vicces-zavart, megnyugtató megállapítást tesz:

      — Biztos a főzésben fog segíteni nekik a thai-kislány a szigeten, amíg nyaralnak!

      — Igen, biztos — adunk igazat neki és már látjuk, vannak dolgok, amit Thaiföldön nem lehet elkerülni, hiába utazunk a legeldugottabb kis szigetre.

      Talán egy órai hajóút után pillantjuk meg a teljes egészében természetvédelem alatt álló Ko Samet partjait. Egy semmiben sem hivalkodó kis kikötő — egyszerű, ahol alig láttunk embert. Felszabadulunk! Kiléphetünk a szárazföldre! Folyik rólunk a víz, ruháink már rég nem szalonképesek — csomagjaink a vállunkon. Sathit egy újabb rozoga járműhöz tessékel bennünket. Az ismert, nyitott, platós, két padsoros teherautó, amilyenen Pattayán már utaztunk, csak ez sokkal rosszabb állapotban. Elindul velünk, dobál, ráz, zötykölődik… — hangja, mint egy traktornak! Sathit türelemre int: Bírjuk ki, nemsokára odaérünk! 

      — Nemsokára…!? 

      — Na, jó! 

      Amit itt útközben látunk, attól földbe gyökerezik a lábunk. A falu főutcájára néző házak, csónakházakhoz hasonlóan tárt kapuin, az út szélén — az autók által felvert porban üldögélő thai-gyerekek, felnőttek arcán, ruházatán látottak döbbentenek meg minket. Szegény, ápolatlan, tudatlan arcok, és a szemekben semmi, de semmi érdeklődés, érzelem! Valószínűleg a halászok hozzátartozói; anyák, gyermekek…, várakozva, lusta semmittevéssel töltve a napot. Fájdalmasan lehangoló látvány!

      A falu végén rácsos faházikó, benne rózsaszín virágokkal gondosan díszített aranyszínű Buddha szobor, körülötte vázákban friss virágok, füstölők, gyertyacsonkok. Előtte gyermekek játszanak a szőnyegen, és nem messze egy pulton kagylókat és más ajándéktárgyakat áruló ember látványa volt az egyetlen, ami színes volt ezen a főutcán.

      Bezötykölődve a camping területére Sathit előremegy, cipelve segítőkészen az én útitáskám, mi pedig utána, alig várva, hogy lássuk már:

      — Lássuk, hova is érkezünk!

      Kis bungalók között haladunk, csupa thai-nyaraló és árus között, akik kedvesen köszöngetnek nekünk, hajolgatnak összetett kézzel, mi pedig viszonozzuk — már, amennyire sikerül a csomagjainktól.

      Mély, süppedős, hófehér homokon araszolunk, sok kókuszpálma és banánfa között, a recepcióig. Sathit intézkedésére készségesen felajánlanak három bungalót is, választhatunk! A tengerpartra néző, a tengerhez legközelebbi nyer! Ekkor még nem látjuk a partot! Azt viszont igen, hogy a recepción az órák nem járnak. Ebből következtetve érdeklődünk:

      — Van működő telefon összeköttetés?

      — Természetesen, csak most épp valami meghibásodott, de majd később, tán holnap, vagy holnapután, ha kijön a társaság alkalmazottja, meg a szerelő, a kapcsolat helyreáll.

      Hááát?! Mit mondjak? — maradtak kérdőjelek ez ügyben.

      A recepciós viszont kedves, ügybuzgó és Sathittal elkísért minket a bungalóig. Shathit kutatva nézi az arcunkat! Azt látja, amit remél, elégedett ámulatot. No, nem a bungalón, hanem a természet szépségén.

      Nem látunk mást csak a homokot, és az égboltot — ami itt a Sziámi öbölben összeér a Dél-kínai tengerrel. A szél langy simogatását élvezzük, a partra vetődő hullámok ütemes robaját hallgatjuk, élvezve a békét, a csöndet, ami szinte fáj az előző napokban zajhoz szokott füleinknek.

      Szállásunk alapos megtekintése már nem is olyan fontos, minden ésszerű gondolat másodlagossá válik, mert a látvány, ami a szemünk elé tárul az maga a természet pompája! A hófehér homok lassan belefolyik a türkizkék, majd mélykék tengerbe és a láthatáron a tenger kékje egybeolvad az égbolt kékjével. Sehol más szín, csak hófehér, türkizkék és mélykék. Elámulunk… Ez az! Erre vágytunk! Az ablakunkból, és ha kilépünk az ajtón, öt napig ez a látvány tárul majd elénk! Kell ennél több? Már mosolygunk arra, aki ide vezetett. Jó helyre hozott!

      Sathit biztosít minket arról, hogy öt nap múlva, reggel tíz órakor itt lesz értünk. Velünk jön az ötszáz kilométerre lévő Don Muang repülőtérre, ahol legkésőbb este tizenegy órára kint kell lennünk, hogy elérjük a Malév budapesti járatát. Még leszalad a tengerpartra, néz-néz előre, felvesz egy kődarabot, messzire hajítja, majd elbúcsúzik és a hófehér homokon mezítláb araszolva, elhagyja a camping területét.

 

 

/folyt. köv./

 

 

  

 

http://www.youtube.com/watch?v=I24n0BZ5xbs&feature=related

http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=GjV0YSaQHg4#!

 

Legutóbbi módosítás: 2011.11.19. @ 16:51 :: Király Valéria
Szerző Király Valéria 40 Írás
"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek." [Móra Ferenc]