„A pitypang sárga, piros a tulipán… az orgona, nézd! Illata van” — súgja. Guggolok, ül a térdemen, közel a földhöz, arcunk összetapad, figyelünk. „Zöldek a fák! Nagy, magas fa…” — súg, és már bizsergek a gyönyörtől. „A rigó… hallod? Sárgarigó vagy fekete? Fütyülj” — suttog. Fütyülök, sárgarigóul. „Szarkák, nézd! Sok madár…” — mondja halkan, alig hallhatóan!
Ölel, szinte belém olvad. Arca az arcomon, forró kis háta a mellemhez simul, egyek vagyunk!
„Nézd az égen magasan… nézd! Repülő!” Figyeljük. „Nagy hangja van.” — súgja, és örömmel felkiált: „Anyuci, Apuci, Majaci elrepül. Utazuuunk! Futás! Száguldás! Maja gyorsan fut…” — kiáltja!
Gyors ütemben tipeg-topog a lábával, majd nekilendül. Rövidet rikkant, azon a hangon, amit az Édesanyjától tanult, hisz ő tanítja ezekre az örömujjongásokra. Sikoltozik örömében, nőiesen billegteti a csípőjét, gyors ütemben szalad az új cipőben. „Apuci ajándéka.” Haja lobog a szélben, rózsaszín nadrágja ráfeszül kis fenekére, lebeg a színes kardigán.
Futok, rohanok utána, nehogy elessen: „Le ne térjen a járdáról!” Egyik kezemben a sárga Maja-motor, másikkal szorítom a vizét és a mobilom, nehogy kiessen a zsebemből, mert mindig elérhetőnek kell maradnom, hátha hív valamelyik fiam vagy a barátaim, akiknek fontos, hogy el tudjanak érni.
Ő pedig fut, távolodik, mint ahogy távolodnak tőlünk a gyermekeink, mi pedig tartjuk a lépést — ameddig tudjuk! Nekilendülök. Jó, hogy edzésben vagyok, könnyedén nyújtom meg lépteimet, szaladok utána és már semmi sincs a fejemben, csak a gyors ütemben földet érő cipőcskéket, a repkedő hajfürtöket, a rózsaszín nadrágot és a lobogó színes kardigánt látom…
Legutóbbi módosítás: 2011.11.02. @ 17:02 :: Király Valéria
