Rosmann László : Márványlélek

Polírozta, simogatta, olykor beszélt hozzá

� 

� 

Az alacsonyan járó nap vöröses sugarai bekéredzkedtek a m?terem résnyire nyitva lév? ablaktáblái között. Vonalakat rajzoltak az összevisszaságban álló kész és félkész alkotások testén. Csíkok, mint egy fényjáték jelenetei, lassan húzódtak feljebb és feljebb az egyik büszkén el?retekint? férfialak arcán, végül a mennyezet sarkában állapodtak meg kis id?re, hogy aztán végképp elt?njenek. Az üvegtetej? csarnok közepén ott állott egy jókora k?tömb, mintegy azt várva, mikor hatol testébe a vés?, hogy alakot ölthessen.

Pár nappal ezel?tt választotta ki a k?kertben, ahogyan a szobrászok hívták alapanyaguk lel?helyét. Hosszan átadvaÃ?  képzeletének a döntés jogarát, nézte, bámulta a márványt. Nem volt fényes egyetlen pontja sem, kitörték ?si helyér?l, hogy aztán er?vel idehozzák társai közé. Éles kiszögelléseir?l id?nként megcseppentek a nemrég leszakadt ég visszamaradt könnyei. Méltóságteljesen hevert a kert egyik távoli zugában a maga sokszáz kilójával.

A szobrász háromszor is körbejárt, keresve azt, amiben álmot lát. Ã?gy mondta, álmot. Számára az isten adta tehetség felkínálta, képes legyen beleképzelni a k?be alkotását. Körözött a márvány körül, aztán tovább ment, majd visszahúzta a lába. Már az els? pillanatban amint meglátta tudta, hogy ez kell neki. Ott benn a fejében, akár egy kirakós játék, apró szilánkokból kövonalazódott, mit ad a forma. Amikor belépett a k?sokaság közé, határozott igénnyel érkezett, a város rendelése szerint, elhunyt írófiának szobrához keresett anyagot. Ahogy azonban észrevette a fehér csodát, úgy kiszállt a fejéb?l miért is jött valójában, mint amikor kihúzzák a dugót, s gyorsütemben lefolyik a viz. Döntött. Ráalkudott a k?re, de csak az el?legre futotta. Másnap aztán kiszállították a m?terméhez, és a darus teherfurgon gémje imbolyogva, nyöszörögve emelte a számára kijelölt helyre.

Az árnyakat végképp felitta a fal, átvette az uralmat a félhomály. Már vagy két órája a márvány el?tt ült, és a lebukó nap fényénél néma beszélgetésben állt vele. Tapogatta, látta magában az alakot, arcot, látott mindent. Érezte, nem tud tovább várni, most azonnalÃ?  hozzá kell kezdenie. Ehhez hasonló alkotási vágy csak nagyon ritkán kerítette hatalmába. Akár a hegymászó, aki a csúcs meghódítására tör. Felkapcsolta a lámpákat, kezébe vette szerszámait és nekilátott. Egészen reggelig véste a követ, annyira dolgozott, hogy a vés?t tartó, görcsben álló kezéb?l szinte kiejtette a végén az acélt. Pihent egy keveset, majd újból nekilátott. Ã?gy ment ez csaknem három héten át, közben alig evett, keveset aludt, beesett karikás szemei égtek az éjjel-nappal tartó szakadatlan munkától. A külvilág történései nem hatoltak a tudatáig, mígnem végül egy hajnalban elkészült.

Esett odakünn, a vízcseppek végiggördültek a felülvilágító ablakokon, és versenyt futva csorogtak le az oldalsó üvegtáblákon, egészen a földig. Csend volt, csak az es? neszezett. Kihúzta az asztal alól a kerek zongoraszéket, ráült, meggyújtotta pipáját, majd lekönyökölt az asztal lapjára. Ahogy nézte a derengésben azÃ?  alkotást, átfutott rajta a megelégedés. Érezte a mérhetetlen fáradságot, amely nagyokat harapott a végletekig kimerült testéb?l. Ilyen intenzitással egyhuzamban még sohasem dolgozott, de a bels? er? önkéntelenül is mozgatta a testét, kivetítve elméjének akaratát kezeibe,Ã?  mindenébe, ami az alkotáshoz kellett. Figyelte m?vét, miközben az id?nként fel-felvillanó égi nyilak villódzásai végigfutottak az elkészült szobor alakján.

Gyönyör? fiatal lányt látott, a saját keze munkáját. A szobor kisséÃ?  el?rehajoló testtartásban állt, vékony, karcsú ujjai el?renéztek, mintha mutatni akarna valamit. Nemes vonású arcán enyhe mosolyt lehetett felfedezni, hosszú, hullámos haja kétoldalt a vállára omlott. A kifogástalan, mezítelen test tovább emelte a megmintázott lány szépségét.

Ahogy nézte, lassan lecsukódott a szeme, lehajtotta a fejét az asztalra és elaludt. Sokat aludt, testét átadta a pihenésnek. Mikor feleszmélt, rájött, hogy már majdnem beesteledett. Id?közben az es? egy településsel arrébb tette át székhelyét, a lemen? vörös napgolyó még kil?tt néhány er?telen sugárnyilat az ablaktáblákon át, bronzszín?re festve a készül?d? szürkületet. A fehér márványtest is kis id?re óarannyá lett, és ? megállapította, hogy így még elragadóbb a mosolya. Kezdett?l nem értette, honnan a lány mivolta, hiszen soha nem látott hasonló arcot azel?tt. Felsejlett benne, talán mégis létezik lelkek vándorlása, talán a régebbi életéb?l való ez a csodálatra méltó valaki, aki hideg márványból elkészülten itt áll el?tte. Teljesen bealkonyodott, felkapcsolta a villanyt, és összetakarította a törmeléket a szobor körül. Akár a hint?por, ha beletüsszentenek, szálltak a parányi fehéres szemcsék körülötte. Mikor végzett, egy finom, puha gyolcsdarabbal aprólékosan végigtörölgette m?vét. Megérintette a kinyújtott, fényesre csiszolt, finom mív? kezet, bár az h?vös volt, valójában belül a lelkében mégis forróságot érzett.

Teltek a napok, hetek, a hónapok, ? egész napját a m?teremben töltötte, de nem dolgozott. Naphosszat csak ült a szobor el?tt. Aztán egyszerre ráébredt, mindent elsöpr? lángolással beleszeretett a m?vébe. Polírozta, simogatta, olykor beszélt hozzá. Nagy nehézségek árán lecipelte az ágyát az emeleti hálóból, mert aludni is csak a k?lány mellett volt képes. rákig nézte a mennyei arcot, fogta a kezét, hozzásimult. Ilyenkor lebegett az énje, úgy érezte szárnyalnak légiesen a szerelem csodafátylán fel, egészen a szikrázó égig. Máskor gyötr?dött, kételyek emésztették. Lassan elfogyott, mint a csonkig ég? gyertyaszál. Mintha az elementáris er?, mellyel alkotását létrehozta, egy láthatatlan életvezetéken átszállt volna a márványba. Már nem tör?dött semmivel, kizárta a házból és lelkéb?l a külvilágot.

Odakinn, az épület tövében álló gyertyánfán egymást licitálva verebek csiviteltek. Ragyogott az ég azon a der?s reggelen. A harmatos f?ben két fiúcska kerget?dzött a vén fatörzs körül, egyikük hirtelen az ablaktáblához szaladt, két kis kezét a szeme köré fonta, és belesett a poros üvegen át. A terem közepén fehéren világító n?i szobor tövében, fekete széken egy férfit látott. Háttal a márványnak d?lve ült, féloldalt átkarolta a szobrot, annak kinyújtott karján pihent a feje. Mozdulatlanul, nyitott szemmel felfelé nézve a n?i arcra meredt. Akár, mintha maga is k?b?l lenne.

A kisfiú mondani akart valamit, de a társa nevetve magával húzta. Mégegyszer körbeszaladták a fát, majd ugrándozva elt?ntek a szürkéskék épület sarka mögött.

� 

� 

� 

� 

� 

� 

� 

� 

� 

� 

� 

� 

Legutóbbi módosítás: 2011.09.24. @ 15:43 :: Rosmann László

Szerző Rosmann László 45 Írás
1953. április 11-én születtem Budapesten. Jelenleg a pest megyei Dunaharaszti városban élek. 1974 óta foglalkozom írással. Igazi aktivitással 2006 óta teszem. "Mindenevő" vagyok, írok verseket, novellákat, krimit, sci-fit, esszéket. Jelentek meg írásaim, verseim magazinban, lapokban. Szeretem a természetet, a komolyzenét, festészetet. Irodalmi mintáim: Arthur Miller, Spíró György, József Attila, Weöres Sándor, Faludy György. römmel tölt el, hogy itt lehetek köztetek.