Petrozsényi Nagy Pál : BÉLA BÁCSI TARISZNYÁJA

*

 

 

Az újságíró kíváncsian nyitott a szűk szuterénbe. Nyirkos hideg és szívszorító nyomor fogadta. A falak füstösek és repedezettek voltak. Közvetlenül az ajtó mellett rozsdás vaskályha bóbiskolt, pár lépésre tőle ágy, amolyan priccsféle recsegett a nyomorék öreg alatt.

— Ballay Zénó vagyok — mutatkozott be a publicista —, a helybeli lap egyik riportere. Szeretnék Béla bácsiról, így hívják, ugye, szóval szeretnék írni egy cikket — tért egyenesen a tárgyra. — Mondja el, hogy él, miben szenved hiányt…!

Egy pillanatra torkára forrt a szó, pedig az öreg meg se mukkant, éppen csak hogy felült, s a hírlapíró szemébe nézett.

— Az istenit! — rúgott a tollnok egy törött zsámolyba, térült-fordult, s egy szatyor élelemmel csörtetett vissza.

A házigazda békésen ült a tolószékben, ágya megvetve, a kályha begyújtva. Éppen a Bibliát olvasta, amikor a fiatalember ismét rányitott. Elkattintotta fényképezőgépét, majd szótlanul pakolni kezdett, felvágottat, sajtot és tojásokat rakosgatott az asztalra.

— Isten fizesse meg — rebegte az öreg. — Maga igazán rendes, csak az a baj, hogy…

— Persze, persze — vágott szavába a riporter —, a radikális megoldás még hátravan, de bízzék bennem, hiszen szolidaritás is van ám, kollektív felelősség. Apropó, iszik, már úgy értem…

— Soha, legfeljebb, ha a fiam hoz valami cseresznyét.

— Mennyi a nyugdíja?

— Ötezer.

— Lehetetlen, hiszen maga rokkant. No, majd utánanézünk.

— Nagyon hálás lennék, csak azt a cikket…

— Semmi hála, itt követelni kell, érti, különben ugyanúgy jár, mint az a szemérmes koldus a közmondásból. Elnézést, nem akartam megsérteni.

— Nem sértett meg.

— Pazar, kissé befűtünk a tanácsházán. Pro primo: megírom a cikket. A címe… Egyelőre nem tudom. Béla bácsi tarisznyája vagy ilyesmi.

— Hálásan köszönöm, akarom mondani…

— Tessék, halljuk!

— Arról van szó, hogy… Megmondjam? — bizonytalanodott el a házigazda.

— De Béla bácsi…!

— Hát kérem. Van nekem egy fiam. Komoly, jófejű gyerek. Mérnök — tette hozzá büszkén —, ezenkívül…

— Ide se dugja az orrát. Autója, nyaralója van, miközben az apja…

— Szereti — emelte fel a hangját. — Akár van nyaralója, akár nincs. Még pénzt se kell, hogy adjon, csak jöjjön. Jött is, havonta egyszer meglátogatott. Pedig messze lakik, négyszáz, nem, ötszáz km—re innen. És pénzt is küldött.

— Gratulálok! — hordozta körül tekintetét az újságíró. — Remélem, nem akarja, hogy ezt el is higgyem magának.

Az öreg elhallgatott, s az ablakra meredt. Kint erős szél fújt, s időnként jeges légáram sepert át a szobán.

— Oké, tegyük fel, hogy elhiszem. De akkor mi a probléma? Összevesztek?

— Nem, egyszerűen elmaradt. Előbb a fiam, aztán a pénz, levél. Fogalmam sincs, mit csinál, hogy van. Talán beteg, vagy… Mondom, nem tudom. Nekem semmi bajom vele, és szeretném, ha ő is tudná, ezért kérem…

Nagyot nyelt, aztán kibökte.

— Ne írjon cikket rólam. Minek kiteregetni a szennyest? A fiam, ugye, megérti, ártatlan. Még azt hinné, hogy ő a hibás — komorodott el, aztán gondolt egyet, ráncai kisimultak, s szinte vidáman folytatta.

— Viszont van egy ötletem. Mi volna, ha a szerkesztő úr levelet írna neki? Igen, hívja haza Karcsikát! Magyarázza meg, hogy… Szóval mindent. A pénz mellékes. Hátha neki sincs, és még nálamnál is szegényebb. Nézze! — ráncigált ki lázasan zsebéből egy zsebórát. — Tiszta arany — lóbálta meg kacsintva. — Ez lett volna az öröksége, de ha már így esett, akár holnap Karcsikának adom. Hát csak ennyit akartam mondani — sóhajtott fel megkönnyebbülten. — Maga, látom, derék, rendes ember, van szíve és a tollal is könnyebben bánik — mutatott reszkető kezére.

Az újságíró álmélkodva tapogatódzott fel a lépcsőkön. Természetesen mindent megígért, sőt, a leghatározottabban kijelentette, ha kell, akár személyesen megy a fiúért. Az ablak előtt ismét a szuterénbe lesett. Az öreg eltorzult arccal esett az asztalnak. Hol a szalámiba harapott, hol a sajtba, kenyérbe, a nyers tojás lecsordult az állán, vele a nyála és a könnyei is.

Ballay az ABC-be sietett kávéért, éppen kifogyott belőle, márpedig enélkül egy levelet sem tud megírni. Hirtelen hegyes állú, madárcsontú alakra lett figyelmes. Csokoládét, cseresznyepálinkát és egyebeket dugott a… zsebébe.

— Tolvaj! — kiáltott fel csaknem a riporter, de meggondolta magát. — Ki tudja, ez is mikor evett utoljára. Talán munkanélküli, mindenesetre elég nyúzott képű.

— Kérem, fáradjon az irodámba! — bukkant elő váratlanul egy polc mögül a boltos.

Az újságíró hosszasan bámult utánuk. Szegény ürge! Valahogy olyan ismerősnek látszott. Hát persze, a Karcsika: szakasztott Béla bácsi, csak jóval fiatalabb kiadásban.

 

Legutóbb szerkesztette - Petrozsényi Nagy Pál
Szerző Petrozsényi Nagy Pál 29 Írás
nyugdíjas, román-magyar nyelv- és irodalomtanár.