Petrozsényi Nagy Pál : A szuplinitorok hónapja

*

 

 

 

Feltételezem, többé-kevésbé ismerik a magyar tanügyi szaktanácsadókat. De vajon a románt ismerik-e? Nem? Akkor tüstént bemutatok egyet, méghozzá munka közben, hadd lássuk, hogy izzad, dolgozik egy román kollega. Helyszín: Nagyvárad. Időpont: augusztus, a szuplinitorok kinevezésének hónapja. Hogy kik a szuplinotorok? A román-magyar szótár szerint helyettes tanerők, akik többnyire szülési szabadságon lévő tanárnőket helyettesítenek. Eddig semmi különbség. A differenciák akkor ugranak ki, amikor… De térjünk vissza a mi emberünkhöz! Kövessük útján, s a differenciákra is fény derül, megismerik a szuplinitort s a szuplinitorok hónapját.

Tanfelügyelőnk neve… Talán mellékes, mert mit mond egy név? Semmit. De az a szó, hogy tanfelügyelő, románosan inspektor, olyan varázsszó, amire valamennyi szuplinitor hasra vagy hanyatt esik, a béka ciripelni, s a tücsök brekegni kezd. Egyszóval Valaki. Valahol az úristen és a köztársasági elnök közt. Csak termetre kicsi, mármint a mi tanácsadónk, ezért járt kalapban és koturnuson. Arca erélyt és műveltséget áraszt. Igaz, az oroszlánt néha orosz lánynak mondja, s a rezsit meg rezsimnek. Csakhogy ennek nem szabad beugrani, ez ugyanis trükk, pedagógiai fogás, amivel őkelme mások műveltségét teszteli.

Dél. Inspektorunk tikkadtan totyog egy árnyékos kapu alá, óvatosan körülnéz, majd előhúz egy… Zsebkendőt? Ugyan! Zsebtükröt, egy egészen egyszerű tükröcskét. Megigazítja nyakkendőjét, zakóját. Párizsi divat, a legfrissebb modell szerint, bár ezt általában titkolni igyekszik. Szerény ember, annyi szent. Vagy inkább hazafi? Figyeljünk tovább, hátha ezt is megtudjuk. Most például mosolyog. Elég sután, de hát mit tegyen, ha ezt többnyire csak felfelé szokta gyakorolni. A tréning után megint körülnéz, kihúzza magát, s a házba lopódzik. Amikor újra felbukkan, kielégülten piheg, s nem veszi észre, hogy a slicce félig nyitva maradt.

— Tiszteletem! — lép váratlanul a tyúkszemére valaki. Illetve lépne, ha egyáltalán volna tyúkszeme, ti. bármit tesz, mond, ő maga a tökély, mintha a kormány s az egész Román Kommunista Párt mondaná, következésképpen csakis ő tud a mások tyúkszemére lépni. Ennek ellenére most felszisszen kissé.

— Nem tud vigyázni, Csipetke kartárs?

— Elnézést! — vigyorog a dagadt kollega, aki már két éve molesztálta egy bizonyos állásügyben, azzal még keményebben tapos a Párt szócsövére.

— Mondja, maga tényleg megbuggyant?

— Ahogy vesszük: lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, hanem az orrát még megcsavarom.

— A kurva…! — kapálódzik a szerény divatfi. — Esküszöm, ezért még ma megfizetsz.

— Én? Hát ide süss! — lebegtet meg a férfi kajánul egy fotót. — Remélem, ismerős, domnu Casanova.

— Honnan szerezte?

— Nem mindegy?

— Disznó! Halljuk mit akar?

— Mintha nem tudná! Szeretném, ha…

— Jó, jó, majd holnap! Jöjjön az irodámba, meglátjuk, mit tehetek.

A tanfelügyelőségen izgatott tömeg toporog. Valamennyi szuplinitor, az a tartalék, amit az évről évre növekvő munkanélküliség termel ki magából, öregek, fiatalok, mind munkát akar, legyen az bárhol, kerül, amibe kerül.

Tanfelügyelőnk méltóságteljesen sétál el a tömött sorok előtt. Hiába, augusztus a szuplinitorok hónapja. Irodájában madárfejő ember ücsörög.

— Engem keres?

— Igenis.

— Sajnálom, pillanatnyilag nem érek rá. A madárfejő magabiztosan mosolyog.

— Nézze — húz elő zsebéből egy sovány borítékot —, ketten vagyunk, a dolog köztünk marad: ön ad egy állást, én a borítékot.

— De uram…!

— Öt ezres van benne. Többet nem adhatok, legfeljebb… Várjon csak: koszt, lakás, villamos… — számol szélsebesen. — Igen, ennyit. Ha elfogadná.

— Tizenöt ezret?

— Ötöt.

— Hallatlan, hogy nem sül ki a szeme! Hát pedagógus maga! Mit gondol, kivel beszél?

— Én…

— Maga… pitiáner. Úgy kirúgom innen, hogy Magyarországig repül. Eladná a lelkét egy katedráért? — hadonászik a Nagy Ember lábujjhegyre állva.

— Ha nem, nem, pedig hozzácsaptam volna néhány könyvet is.

— Milyen könyveket?

— Jókait, Mikszáthot, úgy… száz darab körül.

— Nos… nem bánom. Párat elfogadok, már úgy értem, olvasni.

— Természetesen, és…

— Semmi és! Csak olvasni, bár én, higgye el, szívesen segítenék magán. Hát… majd meglátjuk. Keressen fel holnap, akkor többet mondhatok.

— Orvost! — kiáltják hirtelen kívülről. — Elájult, gyorsan, gyorsan, hívjátok a mentőket!

— Már megint?! — bosszankodik a pöttöm felügyelő.

Újabban mindennap történik valami. Ki őrjöng, ki elájul. Tiszta diliház ez az osztály. A végén még ő is bedilizik ezek közt.

— Vigyük az irodába! — ajánlja a vezér-tanfelügyelőnek, s órájára pislantva a tömegre reccsen: — A félfogadásnak vége, tessék kifáradni!

A szuplinitor restelkedve tér magához. Törékeny, ősz hajú asszony. Reggel hatkor jött, azóta vár étlen-szomjan, hogy a Vezér elé engedjék.

— Maga már megint itt van? — ráncolja össze homlokát a vezér-tanfelügyelő.

— Bocsánat! — támolyog kábán az asszony. — Nem akartam zavarni, de…

— Hagyjuk! Maga javíthatatlan. Miért nem fér a fejébe, hogy egyetlen állás sincs! Túl sok a pedagógus. Talán képezze át magát, menjen az iparba, itt… fölösleges.

— Kérem! — szökik a vér a tanítónő arcába. — Akkor nyilván erre sincs már szükség — csapja az asztalra a piros pártkönyvét.

A tanfelügyelők megdermednek.

— Figyeljen ide, kedves kollegina! Én speciel megértem magát — keresi a szavakat zavartan a Vezér. — Egész nap várt, ideges. De hát mi is emberek vagyunk. Amit lehet, megteszünk, várjon még egy napot! Tegye el a könyvét, és jöjjön vissza holnap!

Legutóbbi módosítás: 2011.09.30. @ 17:26 :: Petrozsényi Nagy Pál
Szerző Petrozsényi Nagy Pál 44 Írás

Nyugdíjas, román- és magyarnyelv- és irodalom szakos tanár vagyok. Nagyváradról érkeztem, pontosabban menekültem a Ceaușescu-korszak elöl Kecskemétre. Hogy mindenem az irodalom, nyilván már a mesterségemből is következtethető. Nem törekszem eredetiségre, minőségre annál inkább. Elsősorban a "megfelelő kulturált formában közölt" magvas, kritikai jellegű műveket és kommenteket részesítem előnybe.