„Adott egy nő és egy férfi. A nő megölte a férfi feleségét, s ha már ott járt, elvitte annak a pénztárcáját is. Tudjuk tehát, mi történt. De hogyan?! – és miért? ” *
A Charles De Gaulle repülőtér, ahova megérkezett, esti fényekben várta. A RER túlzsúfolt kocsiján gyorsan haladt a megbeszélt találkozó felé. A Montmartre, igen — ott várják este 7 órára. Ott várja a férfi. A férfi, akivel oly szépen kitervelték ezt a mai estét, az éjszakát és az egész holnapi napot. Két napot! Ez is ritkán fordul elő. A boldogság két napja.
A Gare du Nord állomáson kellett átszállnia, sebes léptekkel haladt a sötét kanyargós aluljárókon, kerülgetve a rengeteg embert. Valamiért azonban zaklatott volt. Amit máskor soha nem vett észre, az most ideges feszültséggel töltötte el, feketék, kínaiak, apró japánok az útikönyveikkel, fényképezőgépeikkel, különböző színesbőrű emberek — ki tudja honnan? Szinte nem is látott fehér embert. A feszültség nőttön nőtt benne, már ránézni sem tudott a különböző emberekre.
Az aluljáróban fekete fiú tangóharmonikázott — máskor megállt egy pillanatra, most elfordított fejjel tovább sietett. Az egyik fordulóban kis zenekar Ravel Boleroját kezdte épp. A Bolero! Úgy szerette ezt a fokozatosan erősödő zenét, az egyre temperamentumosabb ritmust! Most azonban, saját számára is váratlanul, még Ravel is idegesítette.
Az Abesses metróállomáson kellett kiszállnia. Idegesen forgatta a fejét, utat törve magának a félelmetes tömegben, de a kijáratot eltorlaszoló magas, színes ruhás, tarka turbános — valami régi francia gyarmatról ide vándorolt — asszonyok miatt képtelen volt haladni.
Egy lépéssel előtte fonott varkocsú két kislány haladt, ráérősen. Válltáskájával lazán, mintha véletlenül tenné nagyot ütött a haladtában őt akadályozó kislány hátára. A kislány hátranézett. Ő is fekete, állapította meg összeszorított foggal. Összeakadtak, egyik táska a másikba gabalyodott, nem tudtak egymástól szabadulni. A tömeg egyre nagyobb lett, sodorták őket ki a peron felé, ahol végre némi fény és levegő áramlott be. Megálltak. A fejét elfordítva rángatta a táskát. Nézte az óráját öt perc múlva hét. Egy gyors elhatározással, végső megoldásként megfogta a kislány kezét, hogy kiakassza a táskából. Érezte a bőrét, jellegzetes szagát, a furcsa testszagot — nézte a húsos kis arcot, és torkát undorító hányinger szorította össze. Rántott még egy utolsót, és a táska végre engedett. Vörös, az utálkozástól grimaszba rándult arccal, dühösen, egy szó nélkül rohant tovább, fel a hosszú lépcsősoron. Már nem látott semmi mást csak a célt, a szemközti kapualj kitárt szárnyát. Tudta, neki nyitották ki.
A Sacré-Coer harangjai megszólaltak, pont hét óra volt, amikor becsöngetett. A férfi lassan nyitotta ki az ajtót és megállt az ajtónyílásban, ő pedig megdöbbenve vette észre — úgy zárja el a bejáratot, mintha nem akarná beengedni. Nem várt? De hisz megbeszéltük! Ma este egyedül lehetünk! Végre együtt! A régóta hiányolt meghitt együttlétre vágyott.
Nézte a férfit — az átélt izgalmaktól, feszültségtől pirosló arccal, és csodálkozva emelte fel két karját, hogy a nyaka köré fonja, amikor a válla fölött — átlátva a szobán — észrevette, hogy van még valaki a háttérben. Kérdő tekintettel nézett a férfira, aki ekkor udvariasan kitárta az ajtót, beengedte az előszobába és a nappali felé tessékelve őt, előre ment. Ott udvariasan megállt, és a háttal álló nőt átkarolva, szelíden megfordította.
— Nézd drágám, váratlan vendégünk érkezett, egy tanítványom a Sorbonneról.
Pillanatnyi ideje volt csak az arcvonásait rendezni, amikor elhangzott:
— Engedje meg, hogy bemutassam a feleségem!
Gyomrát, torkát, egész testét undorral vegyesen járta át a düh — látva a szép, formás, feszes bőrű, csillogó hajú, fiatal fekete nőt, aki — letéve a kezében tartott Yves Saint Laurent pénztárcát — mélybarna szemeit mosolyogva emelte rá és a kezét nyújtotta.
Mint a villanyáram futott végig rajta a cselekvés kényszere, amikor meglátta az íróasztalon heverő papírvágókést. Gondolkodás nélkül kapta fel és döfte mélyen a még mosolygó fiatal nő szívébe. A test lehanyatlott, s a mély sebből sugárban indult meg a vér. Még hallotta a férfi ordítását…
— Nem, ezt nem tehetted, ezt nem szabad.
Látta, hogy a férfi az élettelen test fölé hajol és kitapintva az ütőeret félelmetes kiáltás hagyja el az ajkát. Akkor megnyugodott, hideg fejjel szemlélve a két tehetetlen embert, ajkán mosollyal emelte fel a földről a lábai előtt heverő Yves Saint Laurent pénztárcát,
— Az ösztöndíjamból úgysem tudnék ilyet venni…! — mondta hangosan és mosollyal az arcán kisétált az ajtón, le a lépcsőn, kezében a pénztárcával.
Mielőtt kilépett volna a kapun, a sötétből fiatal, piros bőrzekés fekete férfi lépett elő, vállát átkarolva visszahúzta, s egy nyisszantással elvágta a torkát. Felemelte a földről az Yves Saint Laurent pénztárcát, undorral nézett vissza a fiatal lányra.
— A fehér lány…! Hát most megkapta! A mosolygós fehér lány! Miért sétál pénztárcával a kezében? Este, amikor én itt vagyok?!
Legutóbbi módosítás: 2011.09.17. @ 06:59 :: Király Valéria
