A tetőről pöttöm patak benyomását keltette a, szebb napjaiban egy cseppet sem kicsi folyó. Valami fátyol szerű, keskeny semmiségnek tűnt csupán a vízesés is.
Egy alpinista kiáltotta teli torokból az üdvözlő vonatköszöntőt, két alagút közti megállóban. Nem sokan cihelődtek le, a szorosan zárt völgykatlan ölében dajkált
menedékháznál. A két barát, sportos külsejű, szakadtra koptatott farmere, most tényleg sziklákkal találkozott.
Sátorverésre, legalkalmasabbnak a – dallamtalanul csobogó Körös vizét, ütemesen verő, vízeséssel szemben, mindjárt a – híd lábánál tűnt. Már majdnem fel is verték, amikor a kisebbiknek beugrott, hogy látta ő már a síneken hömpölyögni, egy kiadósabb eső után, a mindent megfojtani vágyó Köröst. Átbandukoltak hát a hídon, cókmók összeszedés után és a gyökerekkel benőtt, avar lepte, természet alkotta lépcsőn, a palotának messziről sem nevezhető menedékház elé telepedtek, azon a kicsi, keskeny és rövid udvarszerűn, ami a szakadék előtt volt. Meszes szürkeséggel meredt a két fal és a lelógó, vészterhes, fülvakaró és nevet dagasztó, foghíjas vaslépcsőn, kisebb akrobata mutatvány boltíves leképzésével – úgy három méterrel a folyó fölé -, egy jó ösvénynél alig szélesebb, pamacsnyi helyre letáboroztak. Sok kis ember jó helyen is elfér, igazi alapelv még akkor is, ha nem voltak kicsik… de azt hiszem jók voltak.
Egy másik odalebbentett sátor – szürke, nyakat dörzsölő csodája – mellé letelepedtek. Bőven maradt szabad hely, talán egy egész félnégyzetméter, vagy még több!
Kipakoltak és bepakoltak, berendezkedtek. Négy nap, ércesen dübörgő vonatfüttyök karjában, valódi gyönyör. Nem sok pénzük volt, de felpakoltak rendesen. Egyikük hátizsákja, a hálócuccokon kívül, csak élelmet tárolt, a másik, négyszögben felállt őrség védelmezte batyu, a négy napi tüzes víz feszítő ékét, két nagy üveg, keletről ideszállott gabona, vagy krumplipárlatot, vodkaformájú megjelenésében, 60 fokosan. Mindjárt az elején, jelentős megrövidítésnek vetették alá, az egyik túszul ejtett üveget. Nem kopogtak az ajtón, sátoron nem szokás! Nem is visszaejtette, magasra dobta – hangulatuk csokornyakkendőbe turbózott – előemelését.
A szomszéd sátorlakók meggylikőrrel próbálkoztak, igen kis sikerrel.
Hamar leszakadt az este aznap és nagy szeműre. Nagyon hamar virradt a másnap, igen pókhálómentesen. Reggel, idegedző barlangvíz, fagyos fürdővétel után, ami természetesen az ivóvizet is a tisztábbnál is tisztább minőségben jelentette, elpirult arcú, sült szalonnáik gyors eltüntetése után nekivágtak a vágatoknak. Mind a két oldal tele volt velük. Fejjel előre, hason csúsztak szűk feszességű, szoros üregből, szorosabba. Délutánra hagyták a mindenkinek valót, a sziklák alattit, jól kibontottat és kiépítettet, amin végigsétáltak csupán, lakkozott körmű, ondolált hajú, toronysarkú cicababák sorfalai előtt. Majd jól megvakaróztak és átsegélyszállították – enyhén orosz vodkával ismételten megpiszkált – magukat a túlparti sáv tucatnyi barlangjába. Megint sült egy nagy adag szalonna, amire kórusban mondták, hogy „Á” és beejtették, szép komoly magukba. Orosz vodkás alvás következett megint, igazi, gyorsan ható, mélységes, rezgő horkolású, s már sátruk nem létező ikerablakán – fürdőzés álmodása közben – vizes vizekre láttak. Úszott a sátor is, nem kicsikét. Kimásztak, bár maradtak volna még, de nem lehetett. Bogárbújta, fedett teraszra másztak az eső elvonulta utánig. Szégyellős végek, rózsás rostáját lopták le – csuromvizes, hosszú hajú- fák alá, székek formájában. Elállt az eső, de a fa hajtincsek, göndör uszályától, kemény próbájú zuhanyalvás sikeredett csak.
Már a vodka sem segített, elúszott szegény utolsó üres üveg is, s az ijesztőn korai hajnal, az éjszaka fekete tüllruháját levevő világosba derült. Kaktusztövis, száraz, szurkáló ébresztéssel visított a vonat. Bár ne jöttek volna! Ketten fát gyűjteni, tábortüzet rakni, billenős emelő nélkül is százszor könnyebb, de vele sem nehezebb, mint egy visító – ragálysikolyos csapatszellembe állók szemfehérből, fekete pupillán néző -, mindent lehetetlenné tevőségben. Alámerültek és megszűntek barlangot járni. Pancsoltak egyet az úszás helyett, nézték a kitaposott semmit, s már az újonnan érkezett kedveskedőknél is jobban várták a visszautat, mert jobb ketten vadongani, mint hatuktól bezsongani.
Még nem ért véget a csend nótája, sem az ének, amikor harsány szavú – erdőt, fát sziklát, bokrot bozótot, barlangot, folyót, patakot elnyomorító harsogású – kegyenc vendégsereg, pár órás nyafogástól, napok gyönyörét ordította széjjel. Egy zakatoló vonat fütyült és érkezett, majd elindult és ment. Letépte róluk a feszes görcsteleneket és emlékükben megváltozhatatlan kóddal – nem nyitható, örökfércelt sátrukat – egy életre sejtjeikbe égette.
Jöttek még vonatok, mentek még buszok, lobogtak sörények és égtek piros blúzok. Azok is maradtak helyükre rendelve, sejtjeikbe, valahol a csabókos, sikongók nélkül.
Milyen gerinces volt a gerinc ott a túlparton, amin harmadnap eltévedtek, leintettek a magasból egy ormon logó hegymászónak. Térbecslés után, már visszacsinálták volna az ereszkedőt, hisz a táv felénél is alig voltak. Turistajelzések hiányában, de egy 80 fokos lejtőn, a későnyári lesiklásban, megfordulásról szó sem lehetett.
A törpe állomás kéményével szemben kapaszkodtak egy fába, ahonnan már valóban sziklafalon kellett lejutni a sínek mellé.
Fejeket dobozba ordítozó ricsaj, négy vendég-barlang látogatójukat – az Angyalvár alatti iszapbirkózás helyett, a ki tudja mikor lezuhant emlékére állított kereszttel jelzett – csúcs oldalára pattintották volna egy gondolattal. Néhány nap után valaki úgyis észreveszi őket. Az idő, kimosta üvegek vodkáját és az első gát után, ketten egy-egy forgóba kerültek és ősi palackposta libegőn, pergő-forgó ős kötelességtudattal hordják magukban mindazt amit kell. Az egyik az elvetni valót, amiért szívesen felvágtattak volna a függőleges oldalon – ha a legyeknek sikerül, mért pont nekik nem -, hogy visszacsinálják az elcsorbultat. A másikban valaki mosolyogva várja, piros blúzában, már rég a boldogságban – csak neve pörög ott – és egy fájó emlék.
Maga lágy kiáltással fog vissza minden érte úszni vágyót. Majd jön a révész! Nem kell vodka, sem zsivaj, hempergés, tábortűz, majd mutatja az utat, ha eljön az idő.
Minek a tobzódás, ha mindent ismernek. Mindent, mi semmi a nagyon nagy egészhez. Ő nem fog késni a randevúról. Barna mosolyú halvacsorával várja majd a magast, a kisebbet és a szőkét.
