Pápay Aranka : Örvények felett I._6.

A háború szele

  

 

A borbély apósa idegesen járt le-fel a konyhakredenc és az ajtó közt futó „rongyszőnyegen”.

– Édesapám, üljön le, már szédülök – fogta kétfelől fejét a lánya.

– Ha az USA segít, ide soha nem ér el a front.

– Papa csak ne bízzon annyira. Amerikának nem mi vagyunk a fontosak. Ennek a háborúnak a vége sajnos nincs közel, figyelje meg, részesülünk mi még abból – vitatkozott a vő. Ágneske figyelmesen ült a kisszéken, gondolta, most nem szól közbe, majd később kérdezősködik. Hogy mi az az usa, meg a háborúból hogyan fogunk részesülni.

– Ugyan már! Churchill ezt úgysem hagyja, először is különbékét fog kötni Hitlerrel. Sztalin csak egy barbár. Az angolok úriemberek. Az angol előtt ő egy senki – füstölgött a nagyapa.

– Ne becsüljük le az oroszt. Nekünk, a csatlósnak úgyse lesz jó, bárki nyeri is meg ezt a háborút. De Hitler még előbb végigtarol minden országot. Mi meg ki vagyunk szolgáltatva neki.

Rémülten hallgatta a kisgyerek, a neki zavaros szóváltást és sehogy sem értette, hogy mi is lehet a mindennapi vita tárgya. Biztosan tévednek a felnőttek, mert az lehetetlen, hogy jönnek a repülők és mindenki meghalhat…

 

*

Ezalatt Tereskén Mihály bá’ kicsit meghajlott, hogy a szemöldökfába fel ne akadjon. A máskor mindig csinos Mariska kócosan ült egy kecskelábú széken. Zavartan állt volna fel.

– Maradj. Ez a Gyuri gyerek üzenete – dobta le a zöld lapot a tiszta, sok súrolástól kopott deszkára, a hóna alól elővett vekni kenyér mellé.

 

”Kedves Mihály Bátyám!

(Előbb egy sor fekete csík, amit takar az olvashatatlan, alább pedig ez a szöveg.)

 Menjen el az anyámhoz és mondja meg neki, hogy bocsásson meg a fiúk engedetlenségéért, Isten bocsásson meg nekik, Mariskámat meg vegye pártfogásba, mert ő az én mindenem.

                              Szerető öccse Gyuri a messze Szovjetúnióból 

  Kedves kis menyasszonyom, Mariskám! Megkaptam a fényképedet, amit a szívem fölött őrzök. Küldjél az anyámnak is belőle. Meglássd, a Jó Isten hazasegít és leszünk mi még egy pár!                        

 Csókol Gyurka”

 

Mariska mellére szorította Gyuri kézírását a sokat utazott papíron, és legörbülő szájjal rebegte:

– Gyurikám, engem csak a jó Isten vehet pártfogásába, aki reád is vigyázzon és vezéreljen haza! 

Mihály megsimogatta a lány szokatlanul csapzott fejét.

– Megyek Ozorára. Az én néném tűzbe fog menni az unokájáért. Nem éheztek? Rosszul nézel ki lyányom!

– Semmi bajom Mihály bá’ – hárította Mariska.

– Nincs hát, csak a falu…! – szólt bele az anyja.

– Mi van a faluval? 

– Ne figyeljen anyámra! Beszélnek…

– Annyira, hogy meg is kergetik – vetette oda keserűen az asszony.

Mariska nem szólt. Inkább elhallgatta volna, hogy mi történt a kútnál, alig egy fél órával előbb: Hogy a régi leánypajtások mostanában csak összesúgtak, majd szétrebbentek előtte, de ma az egyik meg is állította.

– Mért nem maradsz otthun Maris, ekkora hassal? Nem kéne szégyenítened a falut. Köllött néked az idegen péklegény, hát most edd meg, amit főzté! Miközöttünk nincs mán heled. Nem vót ölég jó ez a falu, hát menj oda, ahun ezt összeszedted. 

Akkor csak kinyitotta, aztán becsukta a száját. Mit válaszolhatott volna? Megfordult az üres kannával, előbb lassan lépkedett, aztán egyre szaporábbra vette. A kerítések mögül vélt vagy valóságos leskelődő szemektől hajtva, futva érkezett a kicsi házba. Úgy rogyott le a deszka asztal mellé, mintha megtépázták volna…

 

*

Plávics a Községháznál járt. A bíró megállította a minap, merthogy a pékség nem maradhat sütőlegény nélkül.

Szentháromság-tér, Főszeg, baloldalon a kiemelkedő szép Nemes-ház mellett, a fák takarásában a pékház

 

És meghirdették a megüresedett helyet. Az egyezség úgy szólt, hogy „amíg ifj. Plávics György vissza nem tér a frontszolgálatból…” Mert az biztos, hogy vissza fog jönni…!

Aztán sietett, hogy harangszóra hazaérjen, akkor kell kiszedni a kenyereket a kemencéből.

De nem szólalt ám meg a harang!

Az egyházfi harangozót is behívták katonának, a felesége meg csak a sekrestyési teendőket merte vállalni. A harangkötél neki túl nehéz jószágnak bizonyult.

Gyuri bácsi hiába várta a „levesnótát”.

Baj mégse történt, mert Margit beugrott az öltőárokba és hozzáfogott menteni a kisült kenyereket. Fiatal lányereje azonban, bármilyen elszántan bizonyítani akart is, bizony végesnek bizonyult.

A borbélyüzlet udvari ajtajánál pihegett csakhamar kétségbeesetten:

– Pataki úr, bocsánat! Senki más sincsen, akit híhatnék, tunna nékem segényi?

– Miben, Margitka?

– Készen vannak a kenyerek, én meg egyedül vagyok itthun…

Károly ritkán mondta valamire, hogy „nem tudom”. Most se mondott nemet.

Mire Gyuri bácsi beballagott a házba, a kenyerek ott illatoztak a polcokon. Kicsit tétován állt, nem igazán tudta, most mit is a teendő, hisz ennek az embernek a színét se látta szívesen. Aztán a foga közt szűrte:

– Köszönnyük szépen.

– Szívesen, szomszéd – válaszolt az és levette a hirtelen maga elé kanyarított kötényt, meg fejéről a Gyuri gyerek kis fehér sapkáját, aztán otthagyta őket a zavarukkal.

Másnap reggel, amikor a fiatalasszony kiöntötte a mosdóvizet a kert melletti árokba, Gyuri bácsi halkan ráköszönt:

– Jó reggelt, ténsasszony.

– Magának is, Gyuri bácsi, de engem Arankának hívnak, ezt egyszer már, úgy emlékszem, megbeszéltük.

– Meg…

 

*

„Pantallós” vendég érkezett Plávicsékhoz. 

– E’ meg ki? – néztek kíváncsian a borbélyüzlet vendégei.

– Alighanem a Magda testvére, a Madurka Miska.

– No, akkor ez hírt hozott!

– Majd kiderül…

Kialakult már a faluban a közvélemény; ”annak a szegény gyereknek nem köllene az orosz fronton lennie…”

Kiszűrődő, halk beszéddel kezdődött a vendég ottléte. Aztán hangos sírás, felcsattanó káromkodás hallatszott, azt pedig a vendég gyors megjelenése követte. Egyenesen a fodrászüzletbe tartott.

– Szeretnék beszélni magával. Úgy mondta az unokaöcsém, hogy jóbarátra talált itt… De a sógornak meg egészen más a véleménye. Mit beszélgettek maguk Gyurival?

– Elég sok mindenről… 

– Ne kerülgessük a forró kását. Ezek azt hiszik, maga bíztatta a gyereket, hogy a frontszolgálatot válassza.

– Ezt rosszul hiszik, én soha nem mernék ilyen tanácsot adni senki ember fiának. Pláne, hogy én magam be se váltam. De arról sokat beszélgettünk, hogy a szülők mire akarták kényszeríteni, a szíve ellenére.

– Igen. Azzal a lánnyal az Isten is egymásnak teremtette őket. De hát ezekkel… – és lemondóan legyintett.

Hosszú beszélgetés következett. Mihály jól sejtette, a kutya másutt van elásva, mégis tudni szerette volna, milyen út vezetett a szerencsétlen döntésig. A családdal ő sem ment sokra, legalábbis az apával semmire sem, az hajthatatlan maradt. Az rögtön a sérelmeit kezdte hajtogatni, hogy nincs elég bajuk a gazdag sógor beavatkozása nélkül is, aki hagyta, hogy egy semmi kis cseléd elcsavarja a többre érdemes fiúk fejét… A nők hallgattak.

Ágneske apjától barátságos kézszorítással búcsúzott a vendég.

Aztán amikor reményvesztetten indulni készült, Magda asszony mégis megszólalt:

– Mikorra várja azt a gyereket az a nő? 

– Azt a lányt Mariskának hívják… Az unokádat? Februárra, március elejére várja. Ha addig éhen nem pusztulnak ott.

 

*

A hó nagyon korán leesett orosz földön. Fölötte süvöltött a szél és a magyar baka fázott a vékony, posztó mundérban, a gyatra, papírtalpú bakancsban.

Senki nem tudta még, milyen is az igazi ellenség, akit később, majd úgy emlegetnek: „Tél tábornok”.

A hírek jöttek, az órás nagyapa minden híradást hallgatott, olvasott és veje még a kuncsaftok hozzáfűzéseivel is gazdagabban volt „jólértesült”.

– Az oroszok áttörték a német frontot, áttörték a románok arcvonalát, mi következhet ezután?

– Azok otthon vannak, papa kérem. Hozzászoktak az ottani nagy telekhez, és az biztos, hogy annak megfelelően öltöztették is fel őket.

– Barbár horda. A harci eszközeik mégsem vehetik fel a versenyt a modern német páncélosokkal.

– Azt nem merném állítani. Hitler ezt így mondja, de hogy mi az igazság…!? Azt se tudjuk, melyik a rosszabb.

 

*

Ozorán Szent István napján van búcsú. Ezúttal augusztus 20-án csak a bazári sátrakat állították fel a piactéren, meg a „ringlispíl” és láncos körhinta működött, de – a valami okból még be nem rukkolt fiatalság nagy-nagy bánatára – a vígasság és bál elmaradt.

 

Horthy István kormányzóhelyettes repülőgépe lezuhant és ő maga hősi halált halt.

 

Az idős órás persze, azonnal merényletre gyanakodott…

 

*

Gyuri bá’ a nyakába kanyarította a szőttes tarisznyát és a szőlőhegy, a pincék felé vette az irányt. A posta előtt megtorpant: jajveszékelés állította meg. Kivágódott a zöldre festett ajtó és egy asszony támogatott ki rajta egy másikat, kezében felbontott boríték. A rogyadozó teremtés már elnémult, úgy emelte arcát Györgyre, mintha átnézne rajta. Mégis motyogni kezdett hozzá, vagy csak úgy, magának:

– Hős, bátor… vitézi kitüntetést… hősi halott?

– Most tudta meg, hogy halála után vitézségit kapott az ura. Eddig nem hitte, hogy tényleg meghalt. De már biztos… – magyarázta a másik, és gyengéden megigazította a berliner kendőt a jajongó asszony vállán, aztán erősen átfogva indultak el a posta elől.

Plávics mintha földbe gyökerezett volna. Először cikázott benne végig, hogy ez az egész nagyon rosszul is végződhet. Hogy a gyűlölet itt már semmire se jó, itt már csak az Isten kegyelme segít, ha segít.

Bement a postára.

– Jó, hogy jött, Gyuri bácsi – mondta Ilike postáskisasszony, a fodrász húga. – Gyuritól érkezett tábori lap. Magam akartam átvinni, ha megyek a bátyámhoz.

 

Ezúttal Lőke hdp. Őrm. ellenőrizte a lapot.

”Valahol Oroszországban

1942.VIII/hó 16.

Kedves Szüleim és Margit testvérem! Minden levelüket megkaptam és a Zsiga levelét is. Neki külön nem írok, mert kevés a lap. Azért ő írjon nekem. A Rajna Gyurinak is írtam és a Horváth Lacinak. A tűzkeresztségen már átestem és hála Istennek én egészséges vagyok, amelyet maguknak is szívből kívánok. Pataki úrtól most nem kaptam levelet, írjon ő is. A Mariskától kaptam fényképet. Nem tudom, maguknak küldött-e. Írjanak sokat és mindig küldjenek családi fényképeket. Maradok hű szeretettel fiúk Gyuri”

 

A rádióból egy, eddig távolinak hitt fogalom is vészesen közelivé vált: ”Légiriadó, berepülésveszély” – szólt egyre többször a hangszóróból könyörtelenül. 

Budapestet szeptember 4-én elérte az első, iszonyatos bombázás.

A kislány döbbenettel figyelt és kérdezett:

– Minek kell ez a csúnya papír a függönyök helyett?

 

 A lakásban sötétlila csomagolópapírokat teregettek szét. Szabták bel?le minden ablakra a védekező elsötétítés gyászos eszközét.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/