Mariska a forró, lúgos vízből egy bögrényit kiborított a padlóra, a derekába felgyűrt szoknyája alól kilátszó, meztelen térdei elé. Erős kis kezével szaporán körözve súrolta a deszkát, amíg a hab el nem szürkült. Utána a másik vödörben megemelgette a felmosórongyot, aztán lendületes félkörökkel felszedte a piszkos habot. Újra tiszta vizet vitt a frissülő foltra. Mozdulatai harmonikusak voltak, kihevült arcán nyugalom látszott, amikor a maga alá hajlított lábára ülve, végignézett a már patyolat területen, hogy nem „térképes”-e valahol. De ellenőrző pillantása nem jutott el messzire, mert megérezte a figyelő szemeket.
– Jaj! – sikkantott, felugrott, de nem felejtette el gyorsan betakarni a térdeit, azt se bánva, hogy a szoknya alja toccsant a vízben.
Gyuri állt oldalt az ajtóban. Eddig nem szólalt meg, előbb kigyönyörködte magát a hevült, de mégis üdén fiatal arcban és a mozdulatok szépségében, ami ezt a nehéz munkát is könnyednek hitette el.
– Hát visszajött?
– Megígértem.
Szelíden bontakozott ki a karjából:
– Menjen már, csuromvizes lett tőlem.
– Hát nem tegeződünk?
– De, dehogynem… csak, csak be kell ezt fejeznem… – simogatta le zavartan a nedves szoknyáját.
*
Amíg a súrolással elkészült a lány, Gyuri a pékségbe ment. Mihály bá’ nyugodtan hallgatta végig, aztán szomorúan mondta:
– Azt elhiszem, hogy az apádat nem tudtad legyőzni. Sejtettem előre. Azt is megértem, hogy rendes gyerekük akarsz maradni. De azt mégse gondoltad meg, hogy mindenkit cserbenhagysz, ha nem éled túl. A háború nem arra való, hogy oda meneküljünk.
– Bátyus tudja, hogy mennyivel tartozom az apámnak. Miattam adta el a büszkeségét, azt az egy pár szép ökrét. Amíg tartozom neki, addig azt hiszi, joga van parancsolgatni nekem. Megtilthatja, hogy azzal éljek, akit nekem rendelt az Isten? Akkor jobb is, ha ott maradok. Megtudja az apám, hogy nem lehet minden úgy, ahogyan ő elrendezné.
– Forró a fejed, a vesztedbe rohansz.
– Nem tart már soká ez a háború. Majd az Isten elrendezi. Már nem másíthatom meg. Jelentkeztem. Vissza is fogok jönni, mert itt várni fog valaki.
Meg aztán döntött is már, apai áldás nélkül is lesz esküvő.
Zsebére tette a kezét, amiben kicsi doboz lapult. Hitt a jegygyűrűk varázserejében.
*
Úgy sétáltak, hogy a fiú átfogta a lány vállát.
– Amit mondani akarok, annak egyikünk se fog örülni. Otthon egyetlen szavamat se vették komolyan. Ők egészen másképp gondolkodnak. Tudom, hogy szeretnek engem, de rosszul. Apám azt hiszi, csak a gazdag ember lehet boldog, nagyon mélyről, cselédsorból tört fel, ragaszkodna ahhoz, hogy én azt folytassam. Anyám nem tud, vagy inkább nem mer neki ellentmondani. Én meg tőled nem tudok, nem is akarok elszakadni, de a szüleim hálátlan gyereke se lenni. Ezért kell elmennem, hogy ráébredjenek, mekkorát vétenek ellenünk.
– Miket beszél maga? Hová akar elmenni?
– Ahová most sok fiatalt elvittek már…
– Jaj! Csak nem kapta meg a behívót?!
– Azt az apámnak köszönhetően sose kapnám meg. Önként jelentkeztem.
Mariska picit megrogyott. Hirtelen hidegnek érezte a kellemes, májusvégi estét. Gyuri szorosabban fogta, de neki is a kemény dac adott csak erőt. Megállt és szembefordult a lánnyal.
– Hoztam neked valamit, amivel örökre összekötöm veled az életemet.
A két kis karika megcsillant a tenyerén.
– Akarod-e? – kérdezte. – Akarod-e úgy is, ha most elmegyek?
– Akarom hát! – emelte rá nagy szemeit Mariska. – De özvegy menyasszony nem akarok lenni… Ezt én nem értem. Arra kér, hogy a mátkája legyek, mégis a halálba megy? Szeret maga engem?
– Az életemnél is jobban, Mariskám. Azt akarom, hogy a feleségem légy. De én nem tudom hirtelen kiváltani magamat, az apám csinálta adósságból.
– Maradjon itt, minek magának az a puccos pékség? Majd eladják, ha magukra maradnak. Meg aztán milyen szerelem az, amiből a biztos halálba megy inkább…?!
Gyuri kék szeme némán, szomorúan beszélt:
„Nem érted!? Te se érted?”
A lányban lassan derengett valami. Nézte az arcát… Kutakodott a fiú gondolataiban. Ez egy jó ember, hisz épp’ ezért szeretett belé. A benne dúló fájdalmakat ki értse meg, ha nem ő? Az a kilátásba helyezett, távoli, de nagyon ígéretes boldogság úgy látszott távolodni, mint egy pályaudvarról kiinduló vonat. Aztán gondolt egyet: Talán mégsincs veszve minden…
*
A kapu előtt szoktak elköszönni. Most Mariska kézen fogta Gyurit és csak mögötte csukta be a kovácsoltvas kisajtót. Elkerülve a bejárat előtti lépcsőket, félrehajtotta a lehajló vadszőlő ágakat, a ház hátuljához kanyarodó járdán, a kertre nyíló kis szobája felé húzta a fiút.
A csend többet mondott, mint a fogadkozások.
A függöny résén beragyogtak a csillagok és békés éjszaka borult a világnak – addig még – boldogabbik felére.
Alig világosodott, amikor Mariska ki akart szökni a szobából, de erős karok tartották vissza.
– Várj még kis jegyesem, sok éjszaka fog eltelni, mire megint veled lehetek.
– Ne csúfolódj velem… különben meg, nem akarom, hogy oda menj!
– Én meg arra nem akarok most gondolni, hogy majd hova megyek. Csak arra, ami végre most van, és ami még lehet, mielőtt behívnak. Ha az Isten szeret minket, akkor mindig így lesz nemsokára. Be kell szereznünk a papírokat és összeadnak minket soron kívül. Sürget az idő, te menj haza, beszélj a szüleiddel, nekem most még sok dolgom lesz otthon, megrendeltem a katonaládámat is…
– Mégse tudom hát visszatartani? – könnyesedett be a két fekete szem.
– Minket már nem választhat el senki és semmilyen háború, de nekem oda menni kell…
*
Az állomáson már nem sírt a lány. Egy kis ezüstláncot vett elő, elkérte Gyuri gyűrűjét és arra fűzte fel.
– Ezt itt viseld, ez majd megvéd és visszahoz – mondta, míg a nyakába akasztotta az amulettet.
Úgy nézett a vonat után, hogy a szívét valami jeges kéz markolta össze.
„Ott megy el a boldogság!”
*
– Karcsi bátyám, mindent elrendeztem, megesküszünk apai áldás nélkül – ült le Gyuri a borbélyüzlet lépcsőjére, az ott olvasgató fodrász mellé.
Mielőtt választ kaphatott volna, Margit fordult ki, sietve az udvarról:
– Gyere be gyorsan, téged várunk – aztán a bátyust maga előtt tolva, a válla felett visszaszólt:
– Meggyütt a behívó!
*
A pincehelyi állomáson táviratot adott fel a legény, akit igencsak megsürgetett a hirtelen jött felszólítás.
”M…..i Mariska
Tereske
Mariska, holnap hét órára legyél a laktanyánál és együtt megyünk orvosi vizsgára
Gyurka”
Másnap hajnalban hadiparancs érkezett a laktanyába és Gyurit is a menetszázadba osztották be, amely azonnal indult a harctérre.
– Főhadnagy úr, engem itt, a kapu előtt vár a menyasszonyom, mert össze akartunk házasodni, mielőtt bevonulok…
– Majd kaphat szabadságot. Ez most parancs, nem adhatok kimenőt, máris indulunk.
És Mariska rémülten ismerte fel az előtte elvonuló katonák sorában a beöltözött Gyurit, kiáltását elnyomta a bakancsok ütemes csattogása és a vezényszó:
„Bal-jobb, in-dulj! Nó-ta!”
Masíroztak a messzi ismeretlenbe vivő vonathoz.
*
Megint tompa puffanásokra figyelt fel a kis fodrászné, vékonyka, síró könyörgés követte, majd szitkozódó férfiordítás.
– Apám én nem tudtam, nekem nem mondott semmit! – vinnyogott Margit, mint akinek a haját húzza egy erős marok.
– Akkor szótá vóna, mikor még elejbe állhattam vóna, ennek az őrült tettinek!
– Aptya! – szólalt meg a másik nő. – Úgyse haagatott ammá senkire! Bementé vóna a bíróhó megin? Minek? A gyerek kárt tett vóna magába. – Elgondolkodhatott, mert kis csend után fojtott indulattal, de keményen folytatta:
– Efelejtetted, hogyan átá az vizesárok higgyán, mielőtt a pap elé vitté? Hát nem emléksző, hogy egy szál szoknyába engedett világgá az apám a gangos házbú, mer nincstelen cselédet választottam hites uramnak? Én tégedet választottalak, de te úgyse űté vóna bele a készbe. Egy szoknyába is köllöttem. Hát nem azér kuporgattunk azuta, hogy a mi gyerekünknek jobb legyen? Néked má nem ölég az, amink van? Ládde, a gyereknek ölég vóna. Meg aztán az majd hozzáteszi, amennyi köll még nékiük. De ha ott, a veszedelembe baja esik, én nem ismerlek eztán uramnak!
A nyugodt hang mögötti, indulattal teli igazság úgy hatott, mint egy vödör jéghideg víz a nyakba. A néma csendet Margit halkuló sírása törte csak meg, aztán az is megszűnt.
Az öreg kilépett az ajtón. A másik lakás felé nézett, aztán halkan káromkodott egy cifrát és elfordította a gyűlölettel teli fejét.
– Ezek is csak uan tanácsot tunnak annyi, amibe beledöglik az emberfia.
*
Mély hallgatásban várta eztán a család a közeledő háború mostmár őket is rémisztő alakulásait. Hónapokig messzire kerülték a szomszédot. Meggyőződéssel hitették el magukkal, hogy a rossz tanácsot csak a fiatal borbély adhatta Gyurinak, hisz mindig ott ücsörgött… Magától ilyen istentelenségre nem vetemedhetik egy jóravaló gyerek!
Jöttek is a hírek, a posta meg hozta a zöld tábori lapokat, csaknem minden házba, de a pékházba sokáig nem jött levél. Romhányba annál több érkezett és a válasz sem késett soha.
„…Visszavár szerető Mariskád” aláírással.
Az egyiket aztán furcsa üzenettel küldte el a lány:
„…Visszavárunk, csókol szerető Mariskád”.
Gyuri felnézett a szürke égre és már nem csak meghalni nem szeretett volna, de még megleckéztetni se akart senkit, hanem nagyonis hazajutni. Az ő akaratát azonban halálra ítélte egy elszabadult szörnyeteg, amit nem állíthatott meg többé a kijózanodott, szelíd fohász.
– Uram Isten, mi a szándékod velünk!?
Aztán leült és megírta az első lapot a szüleinek, amit a kisírt szemű Margit, ezekkel a szavakkal adott át a borbélynak:
– Írt végre Gyurink, de ez magának is szól:
”1942.VII./18 és 21-én.
Kedves Szüleim és Margit testvérem!
Hála a Jó Istennek jól érzem magam és egészséges vagyok ebbe a Szovjet paradicsomba. Kérem magukat, azonnal küldjenek sósborszeszt, kockacukrot, pengét, pamacsot, egy kis kekszet és mosószappant.
Édesapám, csicskás vagyok! Maradok hű szeretettel fiúk: Gyuri
Igen Tisztelt Karcsi Bátyám! A menyasszonyomnak legyen szíves írni, és megvigasztalni. Írjon az otthoni helyzetről. Találkoztam a Krémer Jánossal, Szajkó cipésszel, és egy szőlőhegyi Nyúllal.
Írják meg a Rajna Gyuri tábori számát. Sokat írjanak!
Üzletről bővebben. Én és az Isten együtt masérozunk a Szovjet paradicsomba.
Isten Velük”
A tábori lap első oldalának felén a címzés és a másik felén bekeretezett hely a hivatalos feljegyzések számára, benne az – ELLENŐRIZTEM! – pecsét alatt ”Szabó ezredes” szignója.
A keret felett apró betűkkel:
„Magyarország kitartása és áldozatkészsége teszi győzelmessé fegyvereinket!”
Alul pedig a feladó:
”Plávics György honvéd
Tábori posta száma: 230/54”
*
– Mariska, jöjjön be, fiam – szólt ki a konyhába a nagyságos asszony.
A megszólított felhajtotta köténye egyik csücskét a derekára és kezét kis pocakján felejtve lépett asszonya elé.
– Mondja, meddig akarja titkolni, amit ott takargat? Míg a háborúnak vége nem lesz?
Csend volt a válasz.
– Mi figyeltük magát. El nem tudom képzelni, hol szedte össze ezt a gyereket, hisz kimenőre se jár régen, ide se jön senki magához. A nyalka péklegény is eltűnt. De ez nem a mi dolgunk. Na, idefigyeljen, fiam: a barátnőmnek a szakácsnője be akar magának mutatni egy derék embert. Az nem kérdez, de hajlandó feleségül venni, mivel elmondtuk neki, hogy maga valójában egy rendes lány… volt vőlegénye is.
– Nekem van… – kezdte volna Mariska, aztán mégis inkább hallgatott.
– Ha elveszi, nem kell felmondanunk, de ha nem, akkor, beláthatja, nem maradhat nálunk szolgálatban.
– Értem asszonyom. Még ma elmegyek.
– Ne legyen már ilyen sértődős! Ha nem, hát nem. Van más megoldás is. Szeretjük a munkáját, megszoktuk. Ha elmegy, megszüli azt a babát, utána visszajöhet. Majd szerzünk egy jó helyet a gyerekének. Mert ugye ide nem hozhatja. Magának is csak teher lenne…
Szavai súlyosan zuhogtak, de a lány nem akarta felfogni az értelmüket. Csak kifordult a hófehér, szárnyas ajtón és csomagolta is már a kis motyóját.
A pékbolt előtt egy pillanatra megállt. Aztán ment tovább, csak úgy, gyalogszerrel.
*
A kicsi faluban volt már „megesett lány”. Az a párszáz ember jól ismerte egymást. Tudta, ha hazamegy, a szüleinek is, neki is kemény időszak következik és nem csak a létfenntartás miatt.
– Ha nem csinálod meg a szerencsédet, ide ne gyere többet – engedte el otthonról a negyven évesen is korosnak számító, szegénységtől megkeseredett, palóc asszony.
Most mégis némán álltak egymással szemben, a nyitott pitvarajtóban, aztán ellépett az asszony és nyitva hagyta lányának a bejárást.
A plafon gerendáját könnyen elérte, a bevert szegről leakasztott egy bögrét.
– Csak savanyú téj van – mondta és a köcsögből töltött. – Látom, hoztál vendéget is. De pap előtt még nem vótá – nyugtázta a jobb kezén látott gyűrűt.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
