Faragó Priszcilla : Amor diabolus

Eljön majd az id?, mikor szemeimnek nem a színét, – nem kell az “a”
Hanem a mélységét nézed. – nem kell az “a” 

Akkor lelkedbe temetem azt, ami szívemb?l megmaradt. 
Nedveidben fürdetem meg magam: – nem kell a “meg”. 
A téged emészt? sav engem tisztára mar.

Meztelen fehérségben vonulok oltárod elé:
Homlokomon töviskoszorú, kezemben vért?l rozsdás szegek:
Mártírja lettem a szerelemnek. – át kell variálni, így rosszul hangzik. A szerelem mártírja vagyok. 
————————-  Innen lesz nagyon gyerekes, és ezt a jelz?t itt kifejezetten rossz értelemben használom. 
A pap sátánista imába kezd,
Te az oltárra fektetsz
Milyen erotikus, ahogy kitéped szívem
S a vörös lángoknak ajánlod –
Talán még nem tudod, de mindketten belepusztulunk

A mélybe löksz, s én viszlek magammal.
A síron túl is üvölteni fogod nevem.
Ha pokolba taszít a vágy:
Démonként is ?rangyalod leszek

(meg?rzöm a feltépett sebeket)

Legutóbb szerkesztette - Faragó Priszcilla
Szerző Faragó Priszcilla 9 Írás
Az első szárnycsapások. Mindig azok a legnehezebbek. Erőtlen, gyönge, kínkeserves mozdulatok, amikor a madár nagy erőfeszítésében oly vadul verdes végtagjaival, hogy elhullajtja tollait. Talán nem is sikerül felrepülni. Talán meg kell pihennie a szikla szélén egy kicsit. De aztán kibontja szárnyait, és büszkén repül majd az égen. Mert a repülés, az maga a csoda.