Faragó Priszcilla Szerző
Vezetéknév
Faragó
Keresztnév
Priszcilla
7 év 4 komment

Beszürkültek a hétköznapok.

Nincs más, csak a munka,

a pénz meg a gond.

Egy kiló kenyér penészedik a polcon.

A növekvő foltot nézem:

megint Rád gondolok.

 

Évek vagy évezredek?

Ki számolja?

Élsz? Nem érdekel.

Megsebzett kezed,

csak azt látom.

S a szürke bőr alól 

kiserkenő véred 

rozsdaszínét.

 

Emléked béklyói gúzsba kötnek.

Antropomorf mementó:

menj, ha ez a dolgod.

Már nem hiányzol.

Már nem kapkodok utánad:

elengedtelek.

Parnasszus hegye vár rád.

Én még maradok.

Jó itt lenn.

 

A hegy alant a város

még szürkébb.

Emlékeimben hajad is szürkül.

Kifakulsz, mint a ruha,

melyre ráfolyt a hypo.

Bennem megdicsőültél.

 

Te fent, én lent:

életünk örök Sinus-görbéje

8 év 3 komment

 

Nyújtózkodó végtagok.

Átaludt évek.

Felébresztetted Csipkerózsikát.

Vállald a következményeket.

 

9 év Nincs Komment

Eljön majd az id?, mikor szemeimnek nem a színét, – nem kell az “a”
Hanem a mélységét nézed. – nem kell az “a” 

Akkor lelkedbe temetem azt, ami szívemb?l megmaradt. 
Nedveidben fürdetem meg magam: – nem kell a “meg”. 
A téged emészt? sav engem tisztára mar.

Meztelen fehérségben vonulok oltárod elé:
Homlokomon töviskoszorú, kezemben vért?l rozsdás szegek:
Mártírja lettem a szerelemnek. – át kell variálni, így rosszul hangzik. A szerelem mártírja vagyok. 
————————-  Innen lesz nagyon gyerekes, és ezt a jelz?t itt kifejezetten rossz értelemben használom. 
A pap sátánista imába kezd,
Te az oltárra fektetsz
– Milyen erotikus, ahogy kitéped szívem
S a vörös lángoknak ajánlod –
Talán még nem tudod, de mindketten belepusztulunk

A mélybe löksz, s én viszlek magammal.
A síron túl is üvölteni fogod nevem.
Ha pokolba taszít a vágy:
Démonként is ?rangyalod leszek

(meg?rzöm a feltépett sebeket)

10 év Nincs Komment

A fájdalom kell.

Mi ölni tud, építeni is képes.
Az arcát azonban nem felejtheted.

Ahogy vérz? szájához emeli az almát:
inkább kígyód ?, mint Évád.
Romlásba taszít minden csalfa kacagása
– másra nevet így, Téged már szemei rég nem látnak.

Miért is nem érted meg?
Nem vagy Te már mézédes alma,
Csak egy lerágott csutka.

 

Sok mindenr?l szól a versed, de mégsem gy?zött meg a B?nr?l.

Vannak benne látható, jó képek, de azok még kevesek ahhoz, hogy teljességgel verssé emelkedjen ez az írásod.

Ezekt?l a „személyes” érzésekt?l kellene megszabadítanod —   ne „neki” magyarázz, hanem az olvasónak írj —

 

10 év Nincs Komment

…én már nem segíthetek.

Mert messze vagy, mondod,
s én hiszek neked.
Meg most amúgy sem megy,

és persze beteg is vagy.
Meg ott van a függ?séged is.
(Nem vághatom le nyakadról a kötelet.)

Csak azt ne hidd, hogy gy?löllek.
Ennél mélyebben nem lehetnék benned.
Minden nap megmártom magam lelked sarában.
Ne csak Te legyél koszos, oszd meg velem is.
Ártatlanságodban angyalod leszek,
de b?nödben, oh, édes b?neidben, had legyek a veszted!

Mindig is élveztem, ha megtaposhattalak.
A legédesebb dolog arcon csapni téged.
Ahogy véredet feloldják könnyeim:
Máris nem olyan vörös.

Nincs is semmi baj.
De kérve kérlek, ne legyenek téveszméid.
Nem békültem ki létezéseddel:
Engesztelhetetlenül szeretlek

_________________

 

Kár érte, mert ebb?l akár egy igen jó vers is lehetett volna. Meg-megjelenik egy-egy jó kép, aztán elhal valami er?ltetett polgárpukkasztónak szánt fordulat miatt.

10 év 3 komment

Nézd a testem: mennyi
forma, mennyi kecs és
szám-arány. Nézd
milyen áramvonalas:
ha hozzám érsz – megráz.

Persze most még futsz
t?n? perceink után -hasztalan,
néha megállsz. Hogy
én lettem ez állomás
nem zavar – bátran lépj tovább.

Átkozzuk a percet, ajkaink
imára gyúlva szidják;
s térdelünk széttárt lábakkal,
buzgón gy?lölködve –
de ájtatosan, a szerelem oltárán.

– Eressz el! – kéred, s én
egyre csak ütlek. Nem lesz
jobb akkor sem, ha majd
meglátjuk egymásban a
kiüresedett véredényeket.

Én nem vagyok itt otthon.
Nem e világról jöttem.
– Engedj el! – súgom, és
ujjaid közé font ujjaimmal
megszorítom kezed.
Hozzád tartozom.

10 év 1 Komment

És akkor megtorpant a pillanat.
Hátra szaltót ugrott a szív.
Akkor és ott egy világ épült fel.
Valami végtelen távolban útra kelt,
És zubogva, zsongva lüktetett a vér.

Azóta keresem (hiába) kutatom
Az elveszett pillanatot.
– Mintha meg lehetne találni azt,
Amit az id? t?lünk ellopott –

Medd? sóhaj, egy tétova vallomás,
Veszedelmes látomás, éjszakai ragyogás,
Néma, bús búcsúpillantás.

És az id??
Az bizony, kérlelhetetlen’ megy tovább.

10 év 3 komment

Néha eljátszom a gondolattal:
Pörgetem ujjaim közt,
feltekerem, mint nagymama a
szerteszét hullott fonalat,
Szívemhez szorítom, ellököm,
A földhöz vágom, pattogtatom,
Gödröt ások, eltemetem, messze futok,
Hogy aztán megkeressem, leporoljam,
Újrakezdjem.

Tétovázok, meg-megállok,
Százszor rágom, kiköpöm,
Sírok rajta, majd jót nevetek,
Kigúnyolom, megalázom,
talán néha szeretem is,
Azt se bánom.

Rám omlik a vágy, hogy lássam,
Amint kilép a panel-romok közül,
Törött keze lassan heged,
Négykézláb vonszolja gyönge testét,
Szilánkossá zúzott üvegekt?l hullajtja
Drága vérét.

Képerny?k szürkéjén át nézem.
Mosolygok rajta,
Oh, dehogy segítek.
Nézem, és gúnyosan horkantok,
Majd lassan utána megyek.
Elhullott vérét, az édeset, felszedem,
szívembe olvasztom,
Hogy együtt zubogjunk,
Végül hazatérek,
De emléke elkísér,
Játszik velem:
Pörget ujjai közt,
Felteker, megölel,
A földhöz vág, pattogtat
gödröt ás, eltemet, messze fut,
Hogy megkeressen, leporoljon,
És minden kezd?dik el?röl.

De el sosem búcsúzunk…

10 év 19 komment

 

 

Lehajtott fejjel ment az úton

csendesen mosolygott.

Néhány rajta átsuhanó tekintet

szánakozó fényében fürdött.

Milyen boldog is volt

akkor pénteket hirdetett a rádió.

Otthon a fotelben két napon

s két éjen át reménykedett.

Bízva bízta hogy megsz?nik

e kínzó bilincs? monotónia.

Hitte ezt szombaton

az ágyban mulatva

valami jöttment n?vel

kinek arcáról a szépség mázát

másnap a mosdó nyelte el.

Hitte ezt vasárnap a templomban,

térden állva imára kulcsolt kézzel.

A pap lemezr?l prédikált.

A monológ itt-ott megakadt.

Majd ennek is vége lett.

 

Másnap es? esett.

Lehajtott fejjel

az utcán lépkedett.

 

Csendesen köpött

Az üzemi sárba.

Ismét eljött a hétf?…

Faragó Priszcilla Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.