Hosszan tartó betegség után életének 86. évében 2011. június 14-én (kedden délután) elhunyt Gyertyán Ervin Balázs Béla-díjas filmkritikus, író, József Attila-kutató, m?fordító.
Gyertyán Ervin szinte az utolsó pillanatig dolgozott, egy regénybe fogott bele, amelynek egy részletét a Tekintet cím? folyóirat közölte. A kézirat befejezésére már nem jutott ideje – közölte Veres Mariann. A halál a Mazsihisz Amerikai úti Szeretkórházában érte az alkotót, több hetes betegeskedés után.
1925-ben született Budapesten Grünbaum Ervin néven. 1943-ban érettségizett, majd beiratkozott a pesti egyetemre. 1947 és 1949 között a párizsi egyetemen tanult; tanári oklevelet szerzett. 1950-t?l a Népszava munkatársa, 1953-tól rovatvezet?je, 1955-t?l f?munkatársa volt. 1958-tól a Filmvilág rovatvezet?je; 1975-ben a Gondolat Könyvkiadó f?szerkeszt?-helyettese, 1975-t?l a Magyar Filmtudományi intézet f?munkatársa, 1979-t?l a Magyar Televízió, 1984-t?l a Magyar Filmintézet osztályvezet?je. 1977-t?l a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének (Fipresci) alelnöke, majd 1981 és 1985 között elnöke volt.
Mintegy húsz kötete jelent meg, köztük öt szépirodalmi m?. Legnagyobb sikerét a Szemüveg a porban cím?, 1975-ben megjelent regényével érte el. Több m?ve foglalkozik József Attilával, gy?jteményes kötetekben láttak napvilágot társadalmi, m?vészeti, tudományos írásai. Jelent?s publicisztikai tevékenységet folytatott a Népszabadság, a Kritika, a Valóság, az Élet és Irodalom hasábjain.
Munkáját 1981-ben József Attila-díjjal, 1997-ben Balázs Béla-díjjal, 2001-ben Aranytoll díjjal, 2005-ben Komlós Aladár-díjjal, 2008-ban Tekintet díjjal, 2010-ben Demény Pál-emlékéremmel ismerték el.
Forrás: MTI
M?vei
Ítélet Hanoiban (ifjúsági regény, 1955)
Meztelen diplomata (filmforgatókönyv, 1963)
A kibernerosz tündöklése és bukása (regény, 1963)
Költ?nk és kora. József Attila költészete és esztétikája (tanulmány, 1963)
József Attila (tanulmány, 1966)
A múzsák testvérisége (tanulmány, 1966)
M?vészet és szubjektivitás (tanulmány, 1966)
Isten, óvd az elnököt! (regény, 1971)
Párbeszéd sokszemközt (tanulmányok, útirajzok, 1973)
Szemüveg a porban (regény, 1975)
Karancsfalvi szökevények (filmforgatókönyv, 1976)
Lumiére árnyékában (tanulmány, 1977)
Egy kritikus válogatott szorongásai (tanulmány, 1980)
„Tisztán meglátni csúcsainkat”. Tanulmányok József Attiláról (tanulmányok, 1985)
A francia kitüntetés (regény, 1986)
Don Quijote a Huszár utcából (regény, 1987)
Az els? koncepciós per (1989)
Mit ér a film, ha magyar? (1994)
Lidérc és ingovány (1938-1953) (visszaemlékezések, 1997)
Értékek csapdája (esszék, tanulmányok, 2004)
Visszajátszás (emlékirat, 2008)
M?fordításai
F. G. Lorca: Cigány románcok (1948)
D. Diderot: Megtévesztés (1958)
Nyughatatlan elme volt. Sok mindent kipróbált. Már gimnazistaként, mint Szemüvegesek cím? könyvéb?l kiderült. Aztán félig még kamaszként csatlakozott a baloldali cionistákhoz, bár soha esze ágában nem volt Izraelbe kivándorolni. Az az illegális kis csapat, amelyhez a háború végefelé csatlakozott, menekülteket, f?leg Romániából érkez? bujkálókat segített tovább a határokon át.
Aztán – szerencséjére – a háború utáni években kikerült tanulni Párizsba. S nemcsak a francia nyelvben lett járatos, hanem a francia szellemi élet múltjában és sokszín? jelenében is. Amikor hazajött, újságíró lett, méghozzá lapunk, a Népszava kulturális rovatában. Nem éppen szerencsés években: a politikai nyomás a kulturális életre is súlyosan ránehezedett. 1956 után azután megtalálta helyét, a Filmvilág munkatársa lett.
A film, az irodalom mellett élete nagy szerelme volt, és franciás tájékozottsága nyomán, otthon volt e m?vészeti ág múltjában és jelenében is. Nem véletlen hát, hogy 1964-ben, a valamivel szabadabb légkör vitái, a kritikusokat ért sz?klátókör?, hivatalos bírálatok ellenében, az ? javaslatára született a magyar filmkritikusok évenkénti díjazásának ötlete. Mint ahogy természetesen az sem véletlen, hogy több filmes könyve született (például Mit ér a film, ha magyar?), s?t, egy igen szellemes esszékötetet jelentetett meg magáról a filmkritikáról is.
Ám próbálkozott sci-fivel is (Kibernerosz címmel írt regényt) és tulajdonképpen kritikusi léte okozta súlyos balesetét is Barcelonában. Az ottani fesztiválon a FIPRESCI, a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége zs?rijének elnöke volt, amikor egy zebrán elütötte egy motoros. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, ami járóképességét majdnem tönkretette. Kevesebbet járt filmvetítésekre, annál többet írt odahaza, például életrajzi könyveket, amelyben a Népszava korabeli állapotát is megörökítette. Folyóiratokban hosszabb-rövidebb tanulmányokkal szólt hozzá szellemi életünk aktuális jelenségeihez szinte az utolsó pillanatig.
-bel- / Népszava
http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=439265
Fényes szelek
Gyertyán Ervin
Filmvilág
1969.02.15
Jancsó Miklós m?vei a magyar kultúra történetében el?ször tették a film alkotásait is olyan jelleg? társadalmi kollíziók, nézetösszeütközések forrásává, amilyeneket megel?z?en csak a hagyományos m?vészetek irányzatai, alkotásai – mint teszem a század elején Ady és az új magyar líra, vagy kés?bb Bartók és Kodály – váltottak ki szellemi életünkben.
Hogy az említett példák és precedensek, mennyiben párhuzamok is egyben, az persze, különböz? történelmi és ideológiai feltételek között és különböz? m?vészeti ágakban lejátszódó folyamatokról lévén szó, akkor is konkrét elemzésre és bizonyításra szorul, ha egyébként a jelszavak és megbélyegzések: „értelmetlen”, „zavaros”, „unalmas”, „értelmetlen”, „dekadens”, „morbid”, „formalista” szinte mind a három m?vészeti megújulás esetében meglep? hasonlóságról tanúskodnak. Most ebb?l a terjedelmesebb problematikából csak arra a talán formális, de nem elhanyagolható analógiára utalnék, hogy esetünkben is egy szenvedélyesen és sokféleképpen megosztott kulturális közegben kell a kritikának megszólalnia. Jancsónak el?bb sikerült közvéleményt teremtenie maga mellett és maga ellen, mint közönséget filmjei számára. Ennek a megosztottságnak éppúgy nincs egyértelm? és homogén szociológiai-politikai jellege, mint ahogy Adynak vagy Bartóknak sem csak a nyílt társadalmi reakció köreiben volt ellenzéke és a politikai progresszió körében tábora. A kritikus azonban nem várhat arra a tisztulásra, amit az id? hoz magával, hiszen, – a m?alkotások világában legalábbis -, éppen az ? munkásságának kell ezt az id?t érlelnie.
A Fényes szelek ugyanis nemcsak prolongálja mindazokat a problémákat, amelyeket Jancsó megel?z? alkotásai felvetettek, hanem bizonyos értelemben új támadási felületeket is nyújt. El?ször azzal, hogy a Nékoszról szóló és annak emléket állító alkotásként reklámozták a filmet, és ezzel hamis elvárásokat kelve, kihívták ellene az egykori népi kollégisták, és a mozgalom barátainak népes táborát. Ezért nyomatékosan le kell szögeznünk: szemben az „el?zetesekkel” a Fényes szelek nem a Nékoszról szól, és bár h?sei történetesen népi kollégisták, éppúgy elhibázott és abszurd igény a népi kollégium hiteles értékelését számonkérni rajtuk, mint teszem Shakespeare Hamletjén a korabeli királyság intézményének történelmi bírálatát, noha Hamlet történetesen királyfi volt és király mostohaapjával került konfliktusba; vagy Az ember tragédiáján a korszer? bibliakritát, mert Ádám, Éva, az Isten és Lucifer a f?szerepl?i. Egyébként maga a film is kizárja az ilyen jelleg? értelmezés lehet?ségét, hiszen nyíltan hangoztatja, hogy egy gyenge, éretlen, mint a filmben ki is mondják „életképtelen” kollégiumról, vadhajtásról van szó. Nem „tipikus” tehát Jancsó szerint sem ez a kollégium, sem a szónak vulgáris, átlagosként használt, sem a lényegi tulajdonságokat felnagyító esztétikai értelmében. Jancsó ugyanis éppúgy egy problematikát – és nem egy intézményt – akart a maga mechanizmusának tipikus formájában ábrázolni, mint ahogy az említett Hamlet vagy Az ember tragédiája is. Ehhez éppúgy egy esetleges, periférikus, a lehet?ség széls? határán álló kollégista csoportra volt szüksége, ahogy Shakespeare sem választhatott volna király ellenfelet Hamletjének a tisztességes jogutódlással, vér nélkül hatalomra került királyok túlnyomó többségéb?l.
Az ellenérzés másik új és indítékaiban talán színvonalasabb és nemesebb formája – ha nem akarjuk a forró kását kerülgetni, err?l is beszélni kell -, hogy szemben eddigi alkotásaival, a negatív jelenség, amelyet m?vészi bírálata tárgyává tesz, a mi oldalunkon jelentkezik, történelmi kritikája, mint a szocializmus önkritikájának része nyilvánul meg. S még ma is gyakran találkozunk azzal az – indítékaiban ismétlem tiszteletre méltó érzékenységgel – amely ezt az önkritikát elfogadja, ha a politika oldaláról és hatalmi hátvédjelével lép fel, de ösztönös reflexmozdulattal és gyanakvással hárítja el, ha akár szerényebb és redukáltabb formában is, a m?vészet fogalmazza meg. Pedig a’ m?vészetet a legfontosabb és legközéletibb funkciójától fosztja meg, aki ennek a kritikus attit?dnek a létjogosultságát – az elvi pártosságot az érzelmi elfogultság szintjére szállítva le – elvitatja. A mi kérdésünk a film megítélésében csak a film problematikájának valóságértékére és válaszának igazságára vonatkozhat.
A Fényes szelek m?faját tekintve a parabola egy sajátos, talán éppen Jancsó által megteremtett filmformája. A parabolát pedig mindig is az elvi, a filozófiai kiindulópont jellemzi: egy erkölcsi vagy eszmei tanulságot kíván megfogalmazni, ahhoz keres kifejez? közeget, közvetít? médiumot magának, a valóság éppen a mondanivaló érdekében kihegyezett, felnagyított jelenségeiben, konfliktusaiban. Ez is a tipizálás egy formája, és ez is megkívánja – különösen filmben – a tárgyi hitelességet. A tipikumot azonban els?sorban eszmei-szellemi oldaláról közelíti meg, s a valóság nem a kiindulópont, hanem a hitelesítés szerepét kapja. Jancsó stilizáló m?vész, és stilizálásának f? módszere -, amelyb?l egész képi világa, ábrázolásmódja szervesen kibomlik – az általa vizsgált életszituációknak a vizsgálata. Lényegében err?l beszélt ? maga is, amikor azt hangsúlyozta egyik nyilatkozatában, hogy minden filmjében egy egyszer? történetet mesél el. Ezek a történetek nem a maguk cselekmény-fordulatosságától, vagy társadalmi körképük extenzív gazdagságától kapják eszmei-m?vészi izgalmasságukat, hanem éppen egyszer?ségük intenzív mélységeit?l, amellyel a történet mögé világítva, az egyéni sorsokon túlmutató, annál alapvet?bb igazságokat, tendenciákat tárnak fel. Jancsó filmjeinek a konkrét történés tanulságán túl, mindig van egy absztraktabb, s?t ha úgy tetszik szimbolikusabb mondnivalója is, és m?vésziségük forrása éppen abban rejlik, hogy ezek a különböz? rétegek milyen áttetsz? tisztasággal, és milyen észrevétlenül simulnak egymásba, fedik egymást.
A Fényes szelek „egyszer? története” már nem az élet és halál mezsgyéjére kalauzol minket -, mint megel?z? filmjei – az összecsapó szenvedélyek és indulatok – éppen mert, mint a filmben elhangzik, egy lényegében tiszta és becsületes hatalom jegyében elkövetett módszerbeli tévedésr?l és nem retrográd célokról van szó – nem a jóvátehetetlenség szintjén ütköznek össze. Egy vidéki város kollégistái határozzák el, hogy vitát kezdeményeznek a helybeli rendi gimnázium növendékeivel. Provokatív fellépésük azonban megrendíti a gimnazistákat, akik passzív ellenállásukkal térnek ki az eszmecsere el?l. S itt kezd?dik a kollégisták bels? konfliktusa. Titkáruk felismeri, hogy össze kell barátkozni a fiúkkal, emberi kapcsolatokat kell létesíteniök velük, ahhoz, hogy önként vállalják, amire parancsszóra nem hajlandók, és megnyíljanak el?ttük. Ezt a barátkozási tervet azonban keresztül húzza a kollégisták egykori társa és barátja, Kozma f?hadnagy letartóztatási parancsa: néhány összeesküvéssel vádolt diákot kell eltávolítania a gimnáziumból. Laci a titkár nem hajlandó a f?hadnagy segítségére sietni. Társai leváltják opportunizmusáért, lágyszív?ségéért, és az új vezet?ség megindítja az általános támadást, kezdetét veszi a könyvek összehordásáig és az iskolaablakok beveréséig fajuló direkt akció. Az új kollégiumi vezet?k önkényesen leváltják a reverendájukból kivetk?zni nem hajlandó tanárokat, kitiltják a városból és megszégyenítik azokat a diákokat, akik letartóztatandó társaik segítségére sietve a rend?ri dzsippet felborították és csak a Nékosz néhány központi vezet?jének megérkezése vet véget az önkényeskedésnek, most már az akció vezet?it büntetve és bélyegezve meg, mint a Nékosz és a szocializmus politikájával és érdekeivel szembenálló cselekedetek elkövet?it.
Dióhéjban ennyi a film története. Meséjével – els? rétegével – világosan és egyértelm?en az önkényeskedést, a túlkapásokat ülteti a vádlottak padjára, bélyegzi meg – és nem általában a hatalmat, a diktatúrát. A dogmatizmusnak, a türelmetlenségnek, a hatalomtól való megrészegedésnek azt a vak mechanizmusát, amely kell? kritikai kontroll hiányában a jószándékot, és az igaz és haladó célkit?zéseket is azok ellen fordíthatja, akiknek érdekében hatni kíván, és akiket szövetségesévé kellene tennie. A mennyiség és min?ség dialektikájáról van itt szó az er?szak politikai célszer?ségének viszonylatában: arról a min?ségi átcsapásról, amely az objektív szükségszer?ségek által meg nem alapozott, azok igényein túlnövesztett „direkt akciót” -, amint azt legutóbb a francia egyetemisták fellépéseinek tényleges hatásában és eredményeiben tapasztalhatjuk is – céljai ellen fordítja. Ha Jancsó természetszer?leg, nem is róluk, vagy a kínai vörösgárdistákról készítette filmjét, az kétségtelen, hogy nélkülük, s az általuk teremtett aktualitás nélkül, ebben a formában nem készülhetett volna el, és – akarva-akaratlan – de polémia velük is ez a film. Polémia, amely azt hangoztatja, hogy politikailag is az a legcélravezet?bb módszer, amely az adott lehet?ségek között a leghumánusabbat választja; számol azzal, hogy a helytelen nézetek is -, amelyek leküzdése, „szétzúzása” történelmi feladat – emberek fejében találtak fészket maguknak, többnyire olyan emberekében, akik számára éppúgy épül a szocializmus – noha pillanatnyilag talán nincsenek is tisztában ezzel – mint tudatos épít?inek, akiknek éppúgy jól kell érezniök magukat benne, hogy holnapra már tudatos szövetségeseinkké válhassanak.
Ezért érzem Jancsónak ezt a filmjét történelmi tapasztalataink m?vészi kamatoztatásának és olyan alkotásnak, amelyben korunk, mai politikánk lényegi szellemisége fogalmazódott meg. Akkor – vagy inkább éppen azért – is, mert második rétegében, a maga szimbolikus formájában kibontakozik a személyi kultusz korszakának pártos bírálata. Hiszen, ahogy Kozma f?hadnagy letartóztatási parancsa megzavarja a kollégisták és gimnazisták reménnyel kecsegtet? ismerkedését, barátkozását, úgy zavarták meg egykor országos értelemben a túlkapások, törvénytelenségek, a nép zavartalan összetalálkozását és összeforrását a szocializmus eszméivel. A film harmadik rétegében, kétségkívül a hatalom általános természetrajzára – erre a Jancsót oly makacsul foglalkoztató problematikára – is találunk már általános, bölcseleti igény? reflexiókat. Nem hiszem azonban, hogy ez a témakör „illetlenség” lenne a szocializmus számára. Hiszen Jancsó ma valóban csak elvont filozófiai értelemben vagy visszaemlékezésként beszélhet ezekr?l a kérdésekr?l.
Jancsó m?vészi módszere – a strukturális parabola – természetesen egy módszer a sok közül. Abszolutizálni, egyedül helyesnek feltüntetni éppúgy lehetetlen lenne, mint a létjogosultságát, valóságfeltáró értékét, vagy éppenséggel a maga kínzó-kegyetlen könyörtelenségével megtisztító humanizmusát elvitatni. Mint minden konkrét m?vészi módszernek, el?nyei és korlátjai egyaránt megvannak, hiszen Jancsó saját mondanivalójának kifejezésére alakította ki, és egy m?vész mondanivalója a világról szükségképpen egy maga számára kiszakított részmondanivaló a m?vészileg egy korról elmondható igazságok egészéb?l. Arra azonban fel kell figyelnünk, hogy ebben a filmjében, oldottabbá vált, nyitottabb lett az ábrázolt struktúra, nincsenek annyira elvágva a valóság egészének szövetével összeköt? szálai, mint a régebbiekben. Ez természetesen a tematikai tovább lépés, az élet-halál mezsgyéjén elhelyezked? – és a maga helyén szintén termékeny m?vészi reflexiókra alkalmat adó – határhelyzetekb?l való kilépés következménye. Ennek Jancsó érzékenyen vonta le m?vészi konzekvenciáit, azzal, hogy bevonta m?vészi kifejez? eszközei közé a dialógus ember és helyzetábrázoló lehet?ségeit (a t?mondatokra, indulatszavakra korlátozódó párbeszéd helyett), az ízlésesen alkalmazott színeket – és mindezzel együtt nagyobb helyet adott annak a lírának, amelyet eddig a választott életszituációk kegyetlensége nyomott el – szinte malgré lui – filmjeiben. Gondolunk itt, a zsidó fiú, a filmben is saját nevén szerepl? Bálint András alakjára, de akár a többiekre is, akik már nem csupán dramaturgiai-strukturális funkciójukkal vannak jelen a filmben, de magukkal hozzák múltjuk, társadalmi létük leveg?jét.
Jancsó stílusát, amely szintén tárgya a meg nem értéseknek és vitáknak – és nem titkolhatom, hogy ankétok szenvedélyes pro és kontrái után kísérlem meg mondanivalómat összegezni – leginkább talán állandó forgatókönyvírójának, Hernádi Gyulának egyik könyv címével jellemezhetnénk: száraz barokk. Száraz, kemény lényegére lemeztelenített magának az életszituációknak, az „egyszer? történeteknek” felvázolásában, képi megelevenítésében viszont barokkosan gazdag, aprólékos, lendületes a képnek abban az állandó mozgásában, vibrálásában; a kamerának abban az egyszerre méltóságteljes és lázas koreográfiájú mozgatásában, amelynek egysége Jancsó stílusának sajátosságát megadja. Ez a stílus kétségkívül elmélyülést kíván a néz?t?l is és újszer?ségével sokkirozza. Ez a jellegzetesen filmi eszközökkel történ? sokkolás azonban, ha sokszor ismétlik, a megszokás révén a sokk-hatásától fosztja meg a módszert. Megvallom a Csend és kiáltásban inkább éreztem ezt a veszélyt, mint a Fényes szelekben, talán mert a szín, a poétikus tájak varázsa, a kevesebb „szárazság” ellensúlyozta. Megengedem azonban, hogy a váratlan mozgásoknak, az állandó futkározásnak hatása a néz? egyénenként változó szubjektív diszpozíciójától függ. A szép és poétikus els? rész után úgy éreztem, hogy éppen az elvadulás, a terror kibontakozásának pszichológiai motiválása finomabb, érzékenyebb, nüanszírozottabb lehetett volna – talán éppen azáltal, hogy még jobban feloldja a struktúra lezártságát, még többet enged láttatni az eltorzuló indulatok küls? és reális – ezért jobban megérthet? – átélhet? – forrásaiból. Ez az ellenvetés azonban nem az alapvet? koncepciót érinti, hanem annak a belülr?l hitelesíthet? lírának viszonylagos elapadását, amely a film els? részét olyan emlékezetessé teszi.
Somló Tamás kiváló operat?ri munkája arról tanúskodik, hogy a már régebben megismert kvalitásai mellett a színdramaturgiának is avatott ért?je. Balázsovits Lajos, Drahota Andrea, Kozák András és talán, akit el?nek kellett volna említeni, Bálint András kit?n? alakítása egyaránt dicséri a felsoroltakat és a rendez? színészvezet?i munkáját.
Forrás: http://www.jancso.film.hu/object.4fb5a925-9bb8-4b05-9b3b-6c58b0db2e31.ivy
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
