Nagy Horváth Ilona : Cédrus

 

Talmi ébredés.

Eljön,

mikor érted már

Csontváry cédrusát,

s Nakonxipánba mész haza,

kezedben

szakadt zászló.

 

Neked még

arcodon a hit csodája,

sorsot hiába írt elébed

az idő.

Látlak valóban.

Most nincs benned

semmi dac,

nyakadra

arany foltokat

rajzol a reggel

– mézízű csend,

paralel harmónia.

Cinkos igen ringat,

bennem sorjáznak a nemek,

nem nézek sehova,

ismerem a szemed,

s nekem elég, ha álmodom.

 

cédrus vagyok

finom táncba hív a szél

 

Tudod,

néha nem értek semmit.

Olyankor nem állnak össze

egésszé a részek,

elcsúszik a megindult gondolat,

és az egyetlen,

mit biztosan tudok,

hogy egyedül vagytok velem mind,

ti soha fel nem használt

mesehősök,

akár ki soha meg sem született,

ékefosztott szavak nincstelen gazdái,

elhagyott kilométerkövek,

és sehol egy koszorú.

 

lilába játszó rózsaszín hegyvidék

felhődbe törlöm fáradt homlokom

 

Magam várom haza,

s ha jövök, majd

melléd fekszem,

keresem mégis a kezed.

Nyakadra arany

foltokat rajzol a reggel,

seregnyi válasz dübörög

az ablakon.

Ha érted már a cédrust,

kérdés leszel,

s tovább veled faggatom

a világ dolgait,

jó lesz-e így,

seregtelen

szakadt zászlóink alatt,

paralel harmóniák,

– hazainduló

egyetlenek.

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.