Marthi Anna : Kupidó

Soha többé… de máris. Minden mi kézszorítás, eljön,
s ami benne lapul, az ezeregy flamenco-lobogó,
szarvval neki-éget? pillanat,
hol találom magamban ezt?

Mit?l megyek bele végül, és akkor teremjek el?tted,
hisz kisírtam már a lelkem, de semmi se lett,
nincs id? leírni olyan
biztos, mi benned kapható.

Látomások óriás álmaim, forrás töve ím a cél.
Seb hiába forr be, megsebez bármi ami szép.

Tenyereddel mosnám le mégis,
homlokom gyomok n?tték körbe.

 

Ahogy matadort halni tanít egy bika,

ne a halál legyen feleséged, élj szeret?dnek:

az életnek, amit?l vagy,

mint Mamita, kérlek.

 

———————-

Anna, még mindig az els? versszakkal van problémám. Elfogadom, hogy neked, esetleg még egy embernek mondanak, üzennek ezek a szavak, gondolatok valamit, de akárhogy is barátkozom vele, az els? versszak nekem nem áll össze.

A második versszak els? sora is gondot okoz. “Mit?l megyek bele végül, és akkor teremjek el?tted,” — nem tudom, honnan indul, és hova érkezik.

Ne keresztrejtvény, vagy éppen bújócska legyen a versed, hanem ?szinte megnyílás.

 

üdv.

szerk5

 

 

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1318 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak