Marthi Anna : Kupidó

Nyomtatás

Soha többé… de máris. Minden mi kézszorítás, eljön,
s ami benne lapul, az ezeregy flamenco-lobogó,
szarvval neki-éget? pillanat,
hol találom magamban ezt?

Mit?l megyek bele végül, és akkor teremjek el?tted,
hisz kisírtam már a lelkem, de semmi se lett,
nincs id? leírni olyan
biztos, mi benned kapható.

Látomások óriás álmaim, forrás töve ím a cél.
Seb hiába forr be, megsebez bármi ami szép.

Tenyereddel mosnám le mégis,
homlokom gyomok n?tték körbe.

Ahogy matadort halni tanít egy bika,

ne a halál legyen feleséged, élj szeret?dnek:

az életnek, amit?l vagy,

mint Mamita, kérlek.

———————-

Anna, még mindig az els? versszakkal van problémám. Elfogadom, hogy neked, esetleg még egy embernek mondanak, üzennek ezek a szavak, gondolatok valamit, de akárhogy is barátkozom vele, az els? versszak nekem nem áll össze.

A második versszak els? sora is gondot okoz. „Mit?l megyek bele végül, és akkor teremjek el?tted,” — nem tudom, honnan indul, és hova érkezik.

Ne keresztrejtvény, vagy éppen bújócska legyen a versed, hanem ?szinte megnyílás.

üdv.

szerk5