Józsa Mara : Zenehintó visz a fénybe – 4.

Pár hónappal később a fiú egy klubban játszott, minden csütörtök este az övé volt. A fiatalok hamar megkedvelték a zenéjét, s amint megérkezett, máris köré gyűltek. *

   

 

 Erik

 

Estefelé érte jöttek a barátai, de hosszas unszolásra sem ment velük. Mégsem szabadult meg tőlük, mert a srácok úgy döntöttek, akkor ők is ott maradnak. Bár nem volt kedve társasághoz, annyira nem lehetett udvariatlan, hogy kidobja őket.

A vidám cimborák között némileg mérséklődött nyomasztó hangulata, de nem tudta felszabadultan érezni magát, és szomorkás mosollyal szemlélte a többiek bolondozását, a neki szánt élceket pedig megbocsátó legyintéssel szerelte le.

– Nem vagy a topon, öreg! – tette karját a vállára az egyik cimbora. – Szerelmi bánat?

– Nem! – ingatta a fejét, és nem akart többet mondani, aztán mégis folytatta. – Különös álmom volt, és nem tudok szabadulni tőle. Nyomaszt!… Sajnálom!…

Egymást túlkiabálva adták a tanácsaikat:

– Fojtsd egy italba!

– Egy álom miatt így letörsz?

– Keresd fel a barátnődet!

Nézett rájuk, mintha nem értené a szavaikat, és elnéző mosollyal hárított el minden javaslatot.

– Most maradok a kólánál, barátnőm meg momentán nincs. És hagyjatok, majd elmúlik!

– Majd elmúlik, az álom elmúlik, minden elmúlik – énekelte dörmögős basszussal egyikük, aztán egy intés a többiek felé, s rázendített a kórus. – Egysze–e–e–e–er!

Nagy nevetéssel zárták, ő is velük tartott, de kényszeredetten, aztán felugrott és otthagyta a fiúkat, akik egy pillanatig döbbenten néztek egymásra, de idejük sem volt átgondolni a helyzetet, Erik visszatért a gitárjával.

Szó nélkül játszani kezdett, a többiek pisszenés nélkül hallgatták, majd egyikük is, másikuk is borzongva húzta össze magát.

– Ez volt az álmod? – kérdezte egy valaki megilletődötten, amikor Erik abbahagyta a játékot.

A fiú bólintott.

A srácok jelentőségteljesen egymásra néztek, szólni egyikük sem akart, de az arcukról leolvasható volt, nem szívesen cserélnének vele. Érezte ezt ő is, és észlelte a kényelmetlen feszengést, ezért erőt vett magán, felvette a hangszerét, megpengette, aztán magára erőltetett könnyedséggel így szólt:

– Kíváncsi vagyok, felismerhető–e, amit most játszom…

A barátai egymásra néztek, s várakozón fordultak felé, ő pedig elkezdte. Az első hangok hallatán megkönnyebbült sóhajokat lehetett hallani, mert a dallam könnyed, játékos volt, s némi humor is keveredett bele. Az iménti nyomasztó hangulat egyre messzebb kúszott, s rövidesen egymás után próbálkoztak, ki minek véli a zenét. Erik mosolyogva nézett feléjük, őszintén szórakoztatta, ahogyan találgattak.

– Ráéreztünk? – hajolt közelebb egy szemüveges, mikor a fiú abbahagyta a játékot.

– Lássuk csak, miket mondtatok: volt zenekari próba, cirkuszi produkció…

– Én azt mondtam: reggel a piacon…

– Ez már egészen közel jár… De egyik sem talált, ez anyám reggel a konyhában…

Nagy nevetés fogadta a bejelentést.

– Eljátszanád még egyszer? De mondd is, hogy éppen, mit hallunk…

– Oké! – egyezett bele Erik, és kezdte magát egész jól érezni. – Ez az ébresztő óra… megszólal, lecsapja, morog, előkotorja a papucsait és kicsoszog a konyhába…

– Ez a csoszogás fantasztikus! Ezt csináld még egyszer!

Ő lelkesen eleget tett a kérésnek:

– Aztán elkészíti a kávéját, csörömpöl az edényekkel, vizet enged, és ez… ez a kedvenc részem: mielőtt meggyújtja a gázt, mindig megcsörgeti a gyufásdobozt…

– Miért?

A fiú megvonta a vállát, és eljátszotta a gyufacsörgetést. A barátai a térdüket csapkodták a nevetéstől, de hogy ez mitől volt olyan mulatságos! Talán Erik arckifejezése, olyan örömmel, olyan lelkesen igyekezett, s közben kiült az arcára egy csibészes mosoly.

– Mást is tudsz? – kérdezte az egyik srác.

– Mire gondolsz?

A kérdező elbizonytalanodott:

– Hát valami más ilyet…

– Szoktam próbálni embereket lejátszani… De ezt még nem gyakoroltam be…

– Kiket?

– Hogyan?

– Ahogyan a paródiákban van… csak zenével…

– Ez nagyon érdekes!

– Mutass valamit!

Erik elgondolkozott, ki is legyen az, aztán felcsillant a szeme:

– Megvan! De nem mondom meg előre, próbáljátok meg kitalálni!

– Ismerjük? – kérdezte egyikük, de rögtön lehurrogták.

– Ha nem ismernénk, hogy tudnánk kitalálni, okostojás!

– Jól van, éppen egy híres ember is lehetne, színész, vagy ilyesmi!

– Személyesen ismeritek… – zárta le a vitát Erik. – Na, figyeljetek!

 

Miközben játszott a tekintetét többször is körbehordta, s élvezettel nézte a töprengő ábrázatokat. Ahogy haladt a zenei jellemzéssel, az arcok sorra derültek fel, míg az egyikük fel nem kiáltott:

– Mr. Major! Ő az, igaz?

S erre a többiek is felbátorodtak, és kivétel nélkül a matektanárt vélték felismerni.

– Igen, őt mutattam be… Nem volt nehéz kitalálni…

– Öregem! – ámuldoztak a barátai. – Nem volt nehéz kitalálni? Szenzációs volt ez a… paródia vagy mi…

– Van még valaki? Ez nagyon izgalmas! – biztatták egybehangzóan.

– Csak kisebb részletek vannak másoknál, azokból még nemigen lehet… De ne próbáljalak meg titeket?

A fiúk meghökkentek, majd egymásra mutogatva ajánlották Eriknek, ki legyen az első.

– Lássuk csak, ezzel a pár hanggal kit rajzoltam le?

Kipirult arccal dőltek előre, s teljes figyelmükkel koncentráltak. A végén tanácstalanul néztek egymásra. Erik újra eljátszotta a dallamot.

– Nos? Szabad a gazda? Ez én volnék… – és újra játszotta.

– Tényleg… Nahát! Rád nem is gondoltam…

– Kösz! Na, figyeljetek! – kezdte a játékot, s kicsit besegített azzal, hogy hosszabban nézett arra, akiről a portrét pengette.

– Ez te vagy, öreg! – bokszolták oldalba az egyik srácot, és Erik rábólintott.

Mire a barátai elmentek, egészen megfeledkezett a nyomasztó álomról, és csak pár pillanatra villant fel, miután ágyba került, mert a kimerültségtől gyorsan elaludt.

 

Pár hónappal később a fiú egy klubban játszott, minden csütörtök este az övé volt. A fiatalok hamar megkedvelték a zenéjét, s amint megérkezett, máris köré gyűltek, meg se várták, hogy fellépjen a pódiumra:

– A Körhintát játszd el! – kérte valaki.

– A Galaktikát is! – kiáltotta más.

Erik csendes mosolygással nézett a hang irányába, és rábólintott.

Egymás után játszotta a dalokat, hol kérésre, hol a saját kedve szerint.

Ezen az estén így búcsúzott:

– Befejezésül hallgassátok meg a legújabb szerzeményemet. Nektek szól először… A címe: Végtelen folyó – és minden figyelmét a gitár felé fordította.

A húrokon bús, lázadó dallam kelt életre, a szöveg pedig nagyon különös volt, de magával ragadta a hallgatóságot:

 

Végtelen folyó

 

Úgy érzem, álmomban láttalak,

Nem volt, csak egy perc,

Hömpölygő hullámok alatt

Pillantottam meg arcodat.

 

Végtelen folyó, add vissza őt újra!

Végtelen folyó, ne tartsd meg titkodat!

Végtelen folyó, add újra őt nekem,

Titkok leánya, hadd lássam arcodat!

 

Hívtál, s nem válaszoltam,

Egy szót sem szóltam hozzád,

Csak néztem kedves arcodat,

Mely eltűnt egy pillanat alatt.

 

Végtelen folyó, add vissza őt újra!

Végtelen folyó, ne tartsd meg titkodat!

Végtelen folyó, add újra őt nekem,

Titkok leánya, hadd lássam arcodat!

 

Tudtam, hogy vársz rám,

Mégsem mozdultam onnan,

Bárha újra álmodhatnám

Földöntúli nyugalmadat!

 

Végtelen folyó, add vissza őt újra!

Végtelen folyó, ne tartsd meg titkodat!

Végtelen folyó, add újra őt nekem,

Titkok leánya, hadd lássam arcodat!

 

Amíg énekelt, az arcán egyszerre csak könnyek futottak végig; aki most hallotta őt, biztosan hihette, hogy a zene nagyon messzire viszi.

A dal végén bátortalanul indult egy taps, majd orkánná nőtte ki magát. Eriket mintha zavarta volna, gyorsan ellépett a mikrofontól, és maga elé nézve lement az emelvényről.

Végül a fiatalok lassan szétszéledtek, csak néhányan maradtak: Erik legközelebbi barátai. Rajtuk kívül még egy középkorú férfi volt a teremben, aki láthatóan elgondolkozva támaszkodott a falnak az egyik sarokban. Megvárta, amíg a fiú összeszedte a kottáit, és a gitárját is beletette a tokjába.

– Fiatalember, ráér pár percre? – és már nyújtotta a kezét. – Sam Dickens.

A név hallatán a közelben állók felkapták a fejüket: a Sam Dickens név fogalom volt; akire ő felfigyelt, az hónapok alatt sztár lett.

 

A fiút kezdik megismerni, az egyik dalát országszerte sugározták a rádiók. Újságcikkek jelentek meg róla, és már volt egy tv–interjúja is.

A riporter megkérdezte tőle:

– Mindig kicsit szomorkásnak tűnsz. Bánt valami? Szerelmi csalódás, családi gond?

Erik a beszélgetés alatt végig mosolygott, de mégsem tudta leplezni az idegességét:

– Nem, nincs semmi problémám… Jól vagyok…

– Csak? – próbált ravaszkodni a műsorvezető.

A fiú válasz helyett értetlenül tárta szét a karját – és mosolygott rendületlenül.

Az interjú közben beadták a közkedvelt dalt, a csibészes Mindig mást:

 

Mindig más

 

Mindig más, hogy találjuk így meg egymást?

 

Nekem Liza kell, de ő rám se néz,

Teljesen odáig van Péterért,

De Péternek csak is Hanna kell,

Hogy birkózzunk meg az élettel? 

 

Mindig más, hogy találjuk így meg egymást?

 

Most Hanna épp, másról álmodik,

A fülembe súgott tegnap valamit.

Elmondanám, ám de nem lehet,

Hogy nekem vallott tegnap szerelmet.

 

Mindig más, hogy találjuk így meg egymást?

 

Hannának mégsem mondhatom,

Hogy minden nap Lizáról álmodom,

A tanácsom, nem kell Péternek,

Ki érti ezt a bolond szerelmet?

 

Mindig más, hogy találjuk így meg egymást?

Mindig más, megtaláljuk mégis mi egymást!

 

A végén pedig egy új szerzeményt:

 

Miért keresem?

 

Bármerre nézek,

Semmit sem értek:

Merre vagy?

Nyomodban járok

Rád nem találok,

Mi űz, hajt?

 

Te, te, hol vagy te?

Ismerlek már, millió éve!

Te, te, hol vagy te?

Szólok hozzád, hát felelj, kérlek!

 

Létezel? Élsz–e?

Nem tudom! Mégse

Álom vagy!

Kutatlak, s félek,

Ha megkeresnélek,

Vársz–e majd?

 

Te, te, ki vagy te?

Ismerlek már, millió éve!

Te, te, ki vagy te?

Szólok hozzád, hát felelj, kérlek!

 

Ezernyi kérdés,

De hogyan remélném,

Válaszod?

Amiben hittem,

Már sehol sincsen,

Tán’ sosem volt!

 

Te, te, vagy… vagy te?

Ismerlek már, millió éve!

Te, te, vagy… vagy te?

Szólok hozzád, hát felelj, kérlek!

 

A dal a következő hetekben bombasiker lett.

Tinilányok ezrei ostromolták levelekkel, szinte havonta kellett költöznie, mert pihenni, aludni sem hagyták a rajongók.

 

Erik sztár lett!

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.