Bányai Tamás : Senki – 5/3.

*

 

Korondi lábujjhegyen lopakodott ki a szobából. Gyorsan és hangtalanul húzta be maga mögött az ajtót.

A folyosó sokkal sötétebb volt, mint este, amikor idehozták. A mennyezeti neoncsövek helyett mindössze három vészlámpa szolgáltatott világítást, elegendő fényt azonban ahhoz, hogy tájékozódni tudjon. A lépcsőfeljárónál megállt, hallgatózott. Az épületben uralkodó csend mégsem nyugtatta meg teljesen. Fokonként meg–megállva haladt fel a lépcsőn. A felső szint folyosója semmiben sem különbözött az alantitól. A kőpadlózat, a fehérre meszelt falak, a vészlámpák pislákolása, a szobák elhelyezése ugyanaz volt, mint az alsó szinten.

Lábujjhegyen, a fal mellett settenkedve jutott el Ottó szobájáig, s csak az ajtó előtt villant át az agyán, mi történik akkor, ha az ajtó kulcsra van zárva? Nem dörömbölhet! Az éjszakai csendben felverné vele az egész épületet. De ha már idáig eljött…

Lenyomta a kilincset.

Szerencséje volt. Az ajtó engedett.

Belépett a szobába, s becsukva maga mögött az ajtót, kitapogatta a fali kapcsolót.

Várakozásával ellentétben a szoba nem borult fényárba. Itt – nem úgy, mint az alanti helységben – rejtett világítás volt, a mennyezet sarkaiból áradt az alaposan megszűrt fény. Ahhoz azonban elég, hogy szemügyre vegye a helységet.

A balkéz felé eső falra a szoba teljes hosszában egy méternél is szélesebb polc volt felerősítve. A polcon három számítógép, ugyanannyi monitor, egyéb komputer tartozékok, a monitorok között és mögött, mint egymásba ölelkező kígyók, összekötő zsinórok kusza összevisszasága. A polc előtt egy kerekekre szerelt öblös szék, amellyel a szőnyeget védő műanyaglapon könnyedén lehetett a polc egyik végétől a másikig gurulni.

A szoba másik oldalán egy széles ágy, amelyen egy elhízott férfi aludt mélyen. A megszűrt világítás, de még az éjszakai látogató sem zavarta álmát.

Korondi odament az ágyhoz, megállt az alvó ember előtt. Néhány másodpercet várakozott, aztán megrázta a férfit.

A kövér ember felnyitotta szemét. Pislogott, morgott valamit érthetetlenül. Lassan ébredt tudatára annak, hogy áll valaki fölötte, s hogy valóban ébresztgetik. Aztán a súlyos test megrándult. A férfi malacszemei értetlenül bámultak a látogatóra.

– Ki maga? – kérdezte, vagy inkább csak morogta Ottó.

– Beszélni akarok magával!

– Éjnek idején?

– Nekem sürgős. És fontos is. Életbevágóan fontos!

Ottó hájas tokája remegett, ahogy szaporán szedte a levegőt. A jövevény – látszatra – semmilyen reakciót nem váltott ki belőle. Félelem, de még csak igazi meglepetés sem tükröződött az arcán, mintha megszokta volna a váratlan éjjeli látogatókat.

– Mit akar? – kérdezte minden érzelmi hangsúly nélkül.

Korondi néhány szóval elmesélte, mi történt vele.

– Azt akarom – fejezte be mondókáját –, hogy kászálódjon ki az ágyából, üljön a komputer elé, és nézzen utána az adataimnak. Úgy hallottam, maga egy született komputerzseni, aki csodákra képes a számítógéppel.

Ottó közömbös arcán most megjelent valami elégedett mosolyféle.

– És miből gondolja, hogy meg is teszem azt, amire kér?

– Emberségből.

– Emberbaráti szeretetből. Az éjszaka kellős közepén.

– Vagy pénzért, ha ez jobban cseng a fülének. Vagy mit bánom én, miért. Csak tegye meg.

Ottó nem mozdult, csak apró disznószemeit húzta összébb, mintha mérlegelné a kérést.

– Tisztában van azzal, hogy illegális, amit kér tőlem?

– Lehetséges. Csakhogy én tévedésből, kétségtelen félreértés folytán kerültem ide, nem hiszem, hogy e furcsa telep szabályai vagy törvényei rám is vonatkoznának.

– A törvények mindenkire vonatkoznak. Teljesen mindegy, hogy az illető miként került ide. A falakon belül az itteni szabályok érvényesek. Maga pedig a falakon belül van. Ha ki akar kerülni innen, annak is megvan a járható útja. Holnap szépen felkeresi Stipula urat, gondolom, már tudja, hogy ő az igazgató. Stipula úr majd szépen elrendezi a maga dolgát.

– Nem! – tiltakozott Korondi. – Arról szó sem lehet! Nem várhatok holnapig, hogy aztán ki tudja, meddig senyvedjek majd itt egy bürokratikus huzavona miatt.

Ottó megmozdult az ágyon. Szuszogva, nehézkesen féloldalt fordulva feltámaszkodott. Húsos szája legörbült, kaján vigyorral élvezte az előtte álló ember kétségbeesett igyekezetét. Korondi orrát savanykás izzadságszag csavarta.

– És, ha azt mondom, hogy nem? Hogy nem tudok, vagy nem akarok segíteni magán, akkor mit tesz? Kényszerít?

Korondi meghökkent. A kérdés elevenébe vágott. Kényszeríteni? Erre valóban nem gondolt.

Végignézett az ágyon heverő hájas emberen. Puszta kézzel nem sokra menne. Ottónak vastag karjai voltak, s bár ezt a vastagságot nem izomzat, hanem háj alkotta, mégsem mutatkozott könnyű ellenfélnek. Mozgása láthatóan lassú, nehézkes; termetével, súlyával volt a baj. Hiába vetné magát erre az emberre, megmozdítani sem igen tudná ezt a nehéz, kövér testet.

– Nincs mivel, de nem is áll szándékomban. Kérni szeretném, hogy segítsen.

Ottónak, ha lehet, még jobban elhúzódott a szája. Szótlanul nézett, és gúnyos grimaszából Korondi csak lassan értette meg, jóindulatra nem számíthat. S mintha csak ezt a megérzést akarná megerősíteni, Ottó szájából végre kibuggyant a válasz:

– Rossz helyen kopogtatott. Nem tudok segíteni magán.

Korondi az ajkába harapott, keze ökölbe szorult.

Muszáj!

Legszívesebben leült volna valamelyik számítógép elé, rendezte volna saját maga, amit kell, de halvány fogalma sem volt arról, mit és hogyan csináljon. Minden nap dolgozott számítógépen, grafikákat tervezett, hirdetési oldalakat szerkesztett, számlákat írt és fizetett ki; volt már annyi gyakorlata, hogy egy–egy kisebb hibát is korrigálni tudjon – számítógép eleddig még nem fogott rajta ki –, de belépni a központi adatbázisba, s azon belül még korrekciókat is végrehajtani, az már túlontúl meghaladta képességeit. Ahhoz kódszámokat, rejtjeleket kellene tudni. Fájlokba behatolni, kódokat feltörni az átlagosnál jóval nagyobb szaktudást igényel.

Elkeseredetten lehajtotta fejét, s miközben egész bensejét majd szétfeszítette a tehetetlen düh és kétségbeesés, lassan megfordult, hogy dolgavégezetlenül elhagyja a szobát. Hallotta, hogy háta mögött megreccsen az ágy, amint az eddig feltámasztott súlyos test visszahanyatlik a párnára, fordul egyet az ágyon.

Előre lépett, s ekkor vette észre a falra erősített polcon heverő drótot, amelyik nem volt csatlakoztatva semmihez. A szürke műanyaggal bevont drót az egyik monitor előtt tekeredett, vége lelógott a polcról. Szkennernek, nyomtatónak, vagy valami hasonló szerkezetnek a csatlakozó zsinórja.

Válla felett visszafordította fejét. Látta, hogy Ottó háttal neki, a fal felé fordul, mint aki jól végezte dolgát.

Egy gyors mozdulattal felkapta a zsinórt, megfordult, s egy szemvillanás alatt ott termett ismét az ágy mellett. Nem gondolkodott, valójában nem is tudta mit cselekszik. Nem az agya, felgyülemlett indulata vezérelte, s mire észbekapott, mire cselekedetének tudatára ébredt, a szürke zsinór már Ottó nyaka köré tekeredett. Korondi teljes erejével szorította.

– Ha akarja – sziszegte a fogai között –, kényszeríteni is tudom.

Ottó két püffedt karja a levegőbe emelkedett, kezével tett egy kétségbeesett kísérletet, lefejteni nyakáról a hurkot. Mondani is akart valamit, de csak elnyúló hörgés fért ki tátogó száján.

Korondi lazított a szorításon, éppen csak annyira, hogy a vergődő test levegőhöz jusson, ám készen arra, hogy erőteljesebb szabadulni próbálkozás esetén újra, és még erősebben szorítson.

– Most kikászálódik az ágyából, odaül a számítógép elé és elvégzi, amire megkértem. Ellenkező esetben pillanatokon belül megfojtom. Akkor is, ha ellenkezik, és akkor is, ha kiáltani akar. Cselekedjék egyetlen hang nélkül.

Ottó nagyon igyekezett, de még így is hosszú időnek tűnt, mire nehéz testét ülőhelyzetbe tornázta. Dolgát nehezítette Korondi is, aki többé–kevésbé ügyetlenül, de határozottan azon volt, hogy mozgást biztosítson a szorítás enyhítése nélkül. Tudta, csak addig van nyeregben, amíg a zsinórt magabiztosan fogja.

Ottó, a hátára szinte rátapadó Korondival a nyomában odavánszorgott a polchoz, és lezökkent a székre. A kerekeken guruló székkel kis híján fellökte Korondit, aki csak kínkeservesen, a másik torkára tekert zsinórba kapaszkodva tudta egyensúlyát megtartani. E véletlen azonban csak megerősítette a fuldokló Ottót abban, hogy ellenfele nem tréfál. Amint a szorítás engedett valamelyest a nyakán, bekapcsolta az egyik számítógépet. Amilyen lassú volt terebélyes testének mozgása, olyan fürgén dolgoztak húsos ujjai a billentyűzeten.

Korondi lélegzetét visszafojtva, véka alá nem rejtett türelmetlenséggel figyelte a monitort, de csak felvillanó számsorokat, a képernyő szemmel alig követhető színváltozásait látta. A nagy kapacitású számítógép azonnal reagált a billentyűk minden mozzanatára.

Alig telt el néhány perc, a kifényesedő monitorról saját, kicsinyített ábrázata tekintett vissza Korondira. A kép mellett a monitort teljes egészében betöltő szöveg: Korondi Géza, született Dunaharkányban, 1990–ben. 2011–ben nősült, gyermektelen; felesége Sásdi Viktória (szül.: Budapest, 1991) Házasságkötésük időpontja 2011. április 16.

És a többi, egyetlen kattintással előhozható fájl: alkata, alakja, ízlése, bankja, orvosi vizsgálatainak időpontja, eredménye; rokonai, barátai, iskolái, iskolai végzettsége, hobbija, elérhetősége, szokásai, rendellenességei, lakhelyei, és a többi, végtelen hosszúságban.

Korondi megrökönyödött az adatok halmaza láttán. Sohasem hitte volna, hogy az, aki végigolvassa az összes fájlt, talán még többet tud róla meg, mint amennyit ő tudott sajátmagáról. Kísértést érzett rászólni Ottóra, nyissa meg valamelyik fájlt, látni, tudni akarta mit tartalmaznak részleteiben, de józan eszére hallgatott, tudta, az idő sürgeti.

– Visszaállított mindent az eredeti állapotába?

Hörgő, krákogó igen volt a válasz.

Korondi gondolkodott. Ha legalább egy kés lenne a keze ügyében, sokkal könnyebb lenne a dolga. Így azonban képtelen lekötözni, ártalmatlanná tenni ezt a pojácát. Ahhoz el kellene engedni a zsinórt. Mindenféleképpen kockáztatnia kell. Egyszerűen nincs más választása.

Néhány másodpercig még töprengett azon, mitévő legyen, végül megszólalt. Suttogott, de minden igyekezetével azon volt, hogy amit mond, a lehető legfenyegetőbben hangozzék.

– Rendben van. Akkor most figyeljen rám, de jól! Elengedem, és abban a pillanatban azt teheti, amit jónak lát. Segítségért kiabálhat, hívhatja az őrséget, bármit tesz, már nem tudom megakadályozni. De egy dolgot nagyon alaposan véssen az agyába! Látja, hogy nem tréfálok, és a jövőben sem fogok. Maradjon nyugton legalább egy óra hosszat, amíg kijutok erről az istenverte telepről. Utána, felőlem azt csinál, amit akar. De addig hallgat, és ki nem teszi a lábát ebből a szobából. Ellenkező esetben, ha itt ragadok, meg fogom találni, higgye el, meg fogom találni, és akkor lőttek az életének. Kikészítem magát, ha addig élek is. Megértette?

Ottó egy fejbólintással és újabb hörgéssel jelezte, hogy igen. Korondi még mindig szorosan fogta a zsinórt. Tétovázott. Egy cseppet sem bízott szavainak hatásában, de nem tehetett mást. Elengedte a zsinórt. Ottó a nyakához kapott, eltorzult ábrázattal tapogatta.

Korondi két öles lépéssel az ajtónál termett és kilépett a folyosóra. Arra még volt gondja, hogy behúzza maga mögött az ajtót.

Nesztelenül, sietős léptekkel igyekezett a lépcsőfeljáróhoz, közben fülelt, figyelt minden idegszálával, hall–e kiáltást Ottó szobájából, vagy meghallja–e netán a riasztott őrség lépteit. Mert akármit mondott is Sándor, hogy szabadon élnek itt az emberek, azért mégis kell legyen valamiféle őrség, nemcsak az az unatkozó fiatalember, akit a bejáratnál látott, mikor ide behozták. Némi megnyugvására azonban, csak saját lépteinek surranó hangját hallotta.

A lépcsőnél megkapaszkodott a korlátban, nehogy sietségében rosszul lépjen és éktelen zajt csapva leguruljon a lépcsőn. A földszintre érve megtorpant. Most merre? Emlékezett a folyosó jobboldali végénél levő bejáratra, ösztönösen arra nézett. A folyosó egy szélesebb előtérbe torkollott. A portás fülkéje felett kékes színű neonlámpa sejtelmesen szórta fényét a tágas előtérre. A sötétből nézve olyan volt, mint egy kivilágított színpad, amelyről épp csak a színészek hiányoztak.

Megkockáztathatná, hogy hétrét görnyedve elosonjon a portásfülke ablaka alatt, ám ha sikerrel járna is, a kaput nyilván zárva tartják. Dühös volt magára, amiért az istennek sem volt képes visszaemlékezni, nyitva volt–e a kapu, amikor idehozták, vagy kísérői adtak jelt a kapunyitásra? Persze akkor még nem is gondolt arra, hogy szöknie kell majd innen. Akár így, akár úgy, a kapu számításba sem jöhet.

Az épületet változatlanul uralta az éjszaka csendje, Ottó tehát hallgatott a fenyegető szép szóra.

Vagy mégsem?

Háta mögül, az alagsorba vezető lépcsőről valaki rászólt.

Korondi megrémült, megállt, mintha hirtelen fagy kényszerítené minden izmát a bénaságra. A pillanat egy törtrésze alatt átcikázott az agyán: hiábavaló volt minden erőfeszítése, kisérlete kudarcba fulladt.

Most már mindegy – gondolta elkeseredetten – így is eljutottam már a tettlegességig, ezután sem hagyom, hogy csak úgy, minden ellenkezés nélkül visszatartsanak.

Ismét hallotta a hangot a lépcső aljáról. Most már sokkal tisztábban.

– Erre jöjjön!

Az ijedtség görcse engedett, s most izmait megfeszítve, felkészülve a lehetséges ellenállásra, megfordult.

A korlát árnyékában a keszeg Giovanni gubbasztott. Jobb kezével türelmetlenül integetett, jelezve, merre menjen.

Csapdát sejtett.

Bizonytalanul körbenézett, tétovázott. Végül mégis Giovanni javára döntött. Eddig is a szerencséjére bízta magát, a hely ismerete nélkül ezután sem tehet mást. Elindult lefelé a lépcsőn.

– Hát maga? – kérdezte csodálkozva, amint a lépcső aljára ért.

A keszeg emberke szája elé emelte mutatóujját, másik kezével intett, hogy kövesse.

Az alagsorban még vészlámpa sem világított. Koromsötétben, a falon tapogatózva követte a kis embert, aki ismerhette a járást, mert magabiztosan és gyorsan haladt előre. Aztán teljesen váratlanul megállt. Korondi kis híján felöklelte, ahogy beleütközött.

– Itt kell lennie valahol – pusmogta Giovanni, s Korondi nem látta, csak hallotta kezének neszezését a falon, meg azt, hogy lábait csúsztatva araszol előre.

– Végre! – sóhajtott fel kis idő múltán, néhány lépéssel arrébb.

Korondi először csak egy ritkán használt és lassan tárulódó vasajtó halk nyikorgását hallotta. Aztán friss hársfaillat váltotta fel az alagsor dohos, áporodott levegőjét. Feltekintve meglátott egy magasban fénylő csillagot.

Kint voltak a szabadban.

A hold elé egy felhő feszített narancsszínű fátylat, így csak a felhők között szétszórt csillagok adtak némi fényt a tájékozódáshoz. Egy kertben voltak. Az ajtótól nem messze terebélyes, öreg hársfák sorakoztak az épület teljes hosszában, mögöttük zúzott kővel beszórt sétány, azon túl egy széles fűtábla, néhány csenevész bokorral tarkítva.

– Jöjjön – mondta Giovanni, s előregörnyedve elindult a hársfák felé, majd a hársfák mentén, de még a sétány innenső oldalán haladt tovább, párhuzamosan az épülettel.

 

folyt.köv.

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Bányai Tamás