B.Tóth Klári : Párnacsata a baldachinos ágyon

*

 

 

 

— Nem akartam ötödik lábost, tízedik paplant adni nászajándékba — mondta nővérem az esküvőnkön — inkább befizettem nektek egy prágai útra. Brünnben is rendeltem szobát két éjszakára, hogy meg tudjátok nézni Spielberg várát, ahol Kazinczy raboskodott. Prágában feltétlenül nézzétek meg a várat a spanyol csarnokkal, meg a Hradzsint, a a Szent Vitus freskóit, az Orlojt az óránként kisétáló apostolokkal, a  csillagászati óra a Nap, a Hold és a csillagok mozgását mutatja a Föld körül; gondoljátok el, valóságos csoda még ma is, hát még akkoriban; aztán nézzétek meg a Vencel teret, ami régen lópiac volt, a Moldvát a Károly hiddal, a tizennegyedik században épült, helyes kis tornya van, fel lehet menni, ki ne hagyjátok! Összeállítok nektek egy heti programot, le ne maradjatok semmiről.

Örültünk a váratlan ajándéknak, lázasan készülődtünk az útra. Egy nászutunk ugyan már volt, de az csoportosra sikeredett, mert összecsúszott egy előzőleg tervezett biciklitúrával, na, de itt legalább kettesben lehetünk…

Közeledett az indulás időpontja, de párom útlevele még sehol. Ahogy fogytak a napok, egyre nőtt bennem a nyugtalanság, de őt semmi nem mozdította ki megszokott nyugalmából:

— Megjön, mire kell, kár izgulni — mondta mosolyogva.       

De csak nem jött. Arra gondoltunk, hogy a katonaság lehet az oka. A Műegyetem előtt előfelvételisként ugyanis ütegírnokként szolgált, végül őrmesteri rangban szerelt le. Akkoriban katonáéknál minden hadititoknak számított. Talán attól tartottak, hogy Prágában kifecseg valami infót a Hradzsin madarainak, vagy a Moldva halainak…

Vonatindulás előtt egy héttel már nem bírtam tovább, levelet írtam a Hadkiegészítő Parancsnokságnak, persze nem jött válasz, hát betelefonáltam. Egy kimért hang közölte, hogy férjem katonai szolgálata miatt tartották vissza az útlevelet, felül kell bírálni a kérvényét. Később, mikor a maradék hét hónapot töltötte a diósgyőri Gépgyárban, ami valójában titkos hadiüzem volt, nem engedték, hogy a tisztek beszéljenek vele, semmi információt nem adtak neki, a szerkesztésről ki volt zárva, holott előzőleg éppen szerkesztésen dolgozott, mint tervezőmérnök, csendes, zárkózott, de mindenre figyelő típus, ráadásul sötét szemüvegben — egyértelműen kiderült, hogy kémnek hitték.

Mit volt mit tenni, hogy ne vesszen el a foglalás, nővéremmel mentünk nászútra.

Neki már volt némi gyakorlata ebben, előzőleg ugyanis a sógornőmet nászutaztatta, mert a bátyám kiment Kanadába, előtte még gyorsan megtartották a polgári esküvőt (nehogy kint maradjon a vőlegény a bátyjánál), az utazás utánra halasztva a templomit. Hogy ne búslakodjon egyedül az ifjú ara, nővérem kárpótlásul elvitte az őrségbe.

Prágában a recepciós hölgy igen furcsán méregetett minket, hogy mi foglaljuk el a hotel egyetlen nászutas lakosztályát, hiába magyaráztuk kézzel-lábbal, hogy testvérek vagyunk, nézze a hasonlóságot, csak a férjem nem kapott útlevelet, de a gyanú, gyanú maradt. Sokatmondó tekintetek kísérték minden léptünket, a vendégek elhúzódtak a távolabbi asztalokhoz.

Beléptünk a nászutas lakosztályba. Puncsszínű falak hatalmas rózsákkal, fehér stukkókkal, baldachinos ágy, selyem flitteres, szív alakú, fidres-fodros párnácskákkal, épp csak a cukormáz hiányzott róluk. Mintha egy esküvői torta közepébe cseppentünk volna, mindent édes tejszínhab borított. Egyszerre jutottak eszünkbe a gyerekkori párnacsaták, amikor a gyerekszobában valamelyikünk elkezdte, aztán mind a hatan beszálltunk, hajigáltuk a párnákat — egyre hevesebben —, szálltak a tollpihék a levegőben, kavarogtak, mint szélviharban a baromfiudvaron, a fehér madeirás párnaszélek úgy verdestek, mint az első repülést próbálgató csirkeszárnyak.

Most is röpködött a sok flitter, mint valami életre kelt lepkegyűjtemény, suhogott a selyem, libbentek a  pántlikák, tompán puffantak a puncsszínű rózsákon, már amikor sikerült félreugrani, aztán lehuppantunk a fodrokkal agyondíszített nászágyra, és csak nevettünk, nevettünk, ilyen nászút se terem minden bokorban.

Másnap találkoztunk két erdélyi fiúval, éppen szállást kerestek. Mellettünk volt egy üres szoba, beköltöztek, így aztán együtt ismerkedtünk a várossal. Nekünk volt útikönyvünk, térképünk, nővérem remek idegenvezető, ők viszont teljesen készületlenül érkeztek. Sokat meséltek a kisebbségi sorsról, az elnyomó gépezet mindent át meg átszövő hálózatáról. Hát, besúgó hálózat az nálunk is volt bőven.

A Károly-hídon fel akartunk menni a toronyba. Egy szakállas, kissé görnyedt hátú harmincas férfi ült bent a pici fülkében, ő árulta a jegyeket. Mögötte a falon néhány festett címer, mint megtudtuk, ő készítette őket, egy kis mellékes. Fürkészőn nézett ki a könyvhalmaz mögül. Felfigyelt a beszédünkre.

 — Magyarok vagytok? — kérdezte. — Én csak most tanulok magyarul. Inkább beszéljünk más nyelven — mondta, és felsorolt hat nyelvet, válasszunk…

— Németh László drámáit nagyon sokra tartom — mondta végül hol németül, hol angolul, ki ezt, ki azt értette inkább —, de a regényeit is nagyon szeretem — és felsorolt negyven könyvcímet tőle… Mi a harmadát sem ismertük. Aztán a fiúkhoz fordult:

— Honnan jöttetek?

— Erdélyből.

— Melyik városból?

— Úgysem ismered.

— Az nem olyan biztos…

— Csikszeredáról — mondta a biológus hallgató. 

— Áll még a Mikó-vár? — és már sorolta is a város nevezetességeit.

— És te? — fordult a fizika szakos fiúhoz.

— Kolozsvári vagyok.

— Megvan még a Mátyás-szobor? És a Farkas utcai templom?

Kiderült, ismerte az összes erdélyi várost, a marosvásárhelyi Teleki Tékától a kolozsvári Házsongárdi temetőn át a székelyudvarhelyi vár rondellájáig, az aradi tizenhárom elhanyagolt, tönkretett emlékmővéig mindent, ismerte a magyar irodalmat, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, persze Adyt is.

Filozófia-szakos volt, de Dubcsek idejében, 68-ban részt vett a Bársonyos Forradalomban, így aztán kicsapták az ország összes egyeteméről. Mi is bevonultunk ellenük, szovjet nyomásra persze. Egy ötvenhatos forradalom  után… A nemzet legnagyobb szégyene. Ezt is tudta. Mindent tudott.

— És ti? — fordult hozzánk.

— Mi egy kis faluban nőttünk föl a Dunakanyarban, a Szentendrei szigeten…

— Melyik falu, mert négy van a szigeten, ha jól tudom.

Most már tényleg kezdett leesni az állunk.

— Kisoroszi, ott lelkész az édesapánk.

—Ja, tudom, a sziget csücskén, ahol a Kis- és a Nagy-Duna találkozik. Gyönyörő hely, ismerem. Két hét múlva meglátogatlak titeket a menyasszonyommal. Lehet, hogy megkérjük édesapátokat, hogy ott eskessen minket, abban a helyes klasszicista templomban…

Csak fény derült a titkokra, miért tud ennyit a kultúránkról. A menyasszonya pesti lány volt, így rendszeresen jött Magyarországra, széles baráti körét részben magyar értelmiségiek tették ki. Hazatérésünk után két héttel valóban beállítottak mind a ketten a kisoroszi parókiára, nem volt nehéz megtalálniuk a református templom mellett.

De visszatérve Prágára, munka után találkoztunk a híd tornyánál, elmentünk mindnyájan várost nézni, de nemcsak a turista-nevezetességeket kerestük fel, hanem elvitt olyan helyekre, amiről nem írnak az útikönyvek, amit csak egy igazi prágai értelmiségi tud; pl. elvitt egy sörözőbe, ahol összegyűlt esténként a cseh hivatalos kultúra föld alatti ellenzéke, hatalmas viták, beszélgetések színhelye volt ez az árkádos, középkori kocsma, az igazán fontos dolgok itt dőltek el, nem a kifényezett politikai napvilágon…

Az erdélyi srácok megtanították nekünk a székely himnuszt. Akkoriban itthon nem volt olyan közismert, mint most. Egész lassan, nagyon halkan énekelték, szent áhítattal. Megszokták, hogy otthon a szekuritate miatt csak a legnagyobb titokban lehetett énekelni, nehogy besúgja őket valaki, de azért mindig elénekelték, mikor összejöttek, hiszen az elnyomott magyarság összetartozását fejezte ki.

Brünnbe már nélkülük mentünk.

Mire a szállásunkra értünk, megjelent a férjem, aki időközben mégis megkapta az útlevelet. Talán esdeklő közbenjárásom is segített, a tisztek is voltak nászúton valamikor…

Hármasban néztük meg Spielberg várát, Kazinczy celláját, aztán a Kapucinus templomban a mumifikált tetemeket, szerzeteseket, nemes családokat, bár reál beállítottságú páromat főleg a várbörtön szellőzőrendszere, a levegő cirkulációja érdekelte, minthogy áramlástechnika szakágon végzett: Hogy tudtak ilyen tökéletesen mumifikálódni a halottak, ha nem használtak semmi tartósítószertő

Összességében ez a nászút is ragyogóan sikerült, ráadásul a házasélet ismeretlen útjaira egy gyakorló idegenvezetőt is kaptunk…

 

Legutóbb szerkesztette - B.Tóth Klári
Szerző B.Tóth Klári 46 Írás
1955-ben születtem, festő-restaurátor vagyok,mellette tanítok, freskófestő-és képzőművészeti táborokat vezetek három felnőtt gyermekünk közreműködésével, családi kiállításokat rendezünk. A kamaszkori verselés után harminc év kihagyással kezdtem újra írni. Minden műfaj érdekel: vers hexametertől a szonetteken át a szabad versig, próza a novellától a humoreszkig. Nagyon izgatnak a közösségi szellemi játékok, versjátékok, agyserkentő viták, beszélgetések. 2011-ben jelent meg Archullató címmel az első verseskötetem.