dr Bige Szabolcs- : Előadás közben, de másról

Lám, mire jók az előadások közti szünetek! *

 

 

A művelődési ház cukorbeteg klubjának rendes havi foglalkozására gyűltünk össze csütörtök délután. Régi ismerősünk, a területi kórház dietetikusa tartott előadást és adott értékes tanácsokat a hozzáfordulóknak. A mellettem ülő fiatalasszony — olyan negyvenöt körüli — befele néző szemmel meredt maga elé. Látszott, egy szót sem hall az előadásból.

      — Melinda! — szólítottam meg. — Merre jár?

      — Bocsánat, elkalandoztam — válaszolt zavartan.

      — Látom, nem bilincseli le az előadás, pedig…

      — Ó, nem arról van szó. Biztosan nagyon érdekes és hasznos. Fontos tudni: mit, mikor, mennyit ehetünk, hogy ne ártsunk magunknak.

      — Akkor?

      — Bonyolult…

      — Jöjjön, menjünk ki a kávéautomatához, és mesélje el — javasoltam udvariasan.

      Így is tettünk, s bedobtam az érméket. Két pohár presszókávét rendeltem — cukor nélkül. Leültünk a sarokban levő padra és Melinda elkezdett mesélni.

      — A nagyfiamról van szó, Misiről.

      — Ismerem, ügyes gyerek. Mi vele a baj?

      — Baj? Megbuktam, mint szülő!

      — No, no.

      — Ha mondom!

      Csöndben lötyögtettem a kávémat. Nem akartam erőltetni, gondoltam, ha kikívánkozik belőle, úgyis elmondja. Melinda is hallgatagon iszogatta a kávéját egy ideig, majd folytatta a vallomását.

      — Már másodéves volt Misi a Közgazdasági Egyetemen, mikor elhatározta, hogy nem tanul tovább. Pedig minden vizsgáját sikeresen tette le. Otthagyta az egyetemet, és elment gépkocsivezetőnek egy ismerőséhez, akinek szállítóvállalata van.

      — Leány van a dologban? — kérdeztem gyanakodva.

      — Ez az igazság! Egy darabig nálunk laktak, mert összeköltözött a választottjával. Aztán kiköltöztek albérletbe, hogy ne hallják a szemrehányásainkat.

      — Ha felnőnek a gyerekek, már nem kérnek szülő tanácsaiból — bölcselkedtem.

      — Ennél azért többről van szó, gondolom.

      — Csak próbáltam okoskodni. Hallgatom tovább.

      — Az albérlet elég sokba kerül még itt nálunk is, és a kis keresetéből alig maradt valami, s ezért elvállalt egy külföldi munkát. Leszerződött valamilyen céggel, amelyik Spanyolországba szerződtet munkásokat. A gyerek belevágott, a kislány pedig visszament a szüleihez.

      — És most kint van?

      — Kint, igen. Azt írja, sokat dolgozik, és keveset keres. Nem úgy van, ahogy ígérték, de bízik, hogy jobb lesz a helyzet, ha megtanulja a nyelvet.

      — Itthonról már tudott spanyolul?

      — Nem, sajnos. De jó sofőr, és reméli, megmutathatja, mit tud. Biztatják, hogy kocsit adnak a keze alá.

      — Sikert kívánok neki!

      — De úgy aggódom érte!

      Megértettem az aggodalmát, s ezt ki is fejeztem, majd saját példámmal próbáltam megnyugtatni.

      — Minden családban adódnak gondok, nehézségek, de ha megértés uralkodik a családtagok között, legyőzhetők azok — kezdtem a mondókámat.

       Szó nélkül hallgatott végig, amíg elmondtam neki, hogy kamasz fiam többet hiányzott, mint amennyit az iskolapadban ült. S ezt mi csak az évvégén tudtuk meg! Azt mondta, nem akar többet gimnáziumba járni, inkább szakmát tanulna. Nosza, ott a szakközép. Kerestünk egy rangos szakközépiskolát a fővárosban. Járt is két évig — mellé. Hazahoztuk, mert azt mondta, nem szereti azt a szakmát, és inkább folytatja a gimnáziumot. Beiratkozott a látogatás nélküli tagozatra, mert a nappalihoz közben túlkoros lett. Munka mellett járt az iskolába és csodák csodájára – szívesen!

      A tanárok — különösen az irodalomtanár — megtalálták a tanulókkal a hangot. Egyenrangú félként kezelték a diákokat és felébresztették bennük a tanulás, a tudás iránti vágyat. Megtanították, milyen jó dolog tudni, ismerni valamit, tájékozottnak lenni a világban, könyveket olvasni, érteni, amit mások mondanak. Hogy hogyan tették, nem tudom, nem vagyok pedagógus. Mindenesetre nagyszerű munkát végeztek!

      Azóta tanulni nem szerető fiamnak három diplomája van: egy pedagógusi, egy egészségügyi és egy államháztartástanból. Jelenleg egy fővárosi hivatal megbecsült alkalmazottja felelős beosztásban.

      — Szép karrier! — nyugtázta az elmondottakat Melinda.

      — Büszke is vagyok rá!

      — Megengedi, hogy ezt röviden megírjam a fiamnak?

      — Természetesen. Csak nehogy rossz néven vegye a példálózást!

      — Majd úgy írom, hogy ne vegye kioktatásnak, de mégis értesüljön róla…

      Félévig nem találkoztunk, míg aztán újra egy klubfoglalkozáson odaült a mellettem levő székre. Egy darabig csendben hallgatta az előadást, majd odasúgta nekem, hogy a szünetben akar valamit mondani.

      Most is a kávéautomata előtt álltunk meg, mint féléve.

      — Jó hírem van! — lelkendezett.

      — Halljam!

      — Hazajön Misi, a fiam Karácsonyra! És azt írja, nézzek utána, visszavennék-e az egyetemre féléves kihagyás után.

      — Ez igazán jó hír! A kislánnyal mi van?

      — Folytatja az iskolát. Le akar érettségizni.

      — Együtt maradnak?

 

      — Nem, nem hiszem. Misi már valaki más iránt érdeklődik.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.01.09. @ 16:40 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.