A művelődési ház cukorbeteg klubjának rendes havi foglalkozására gyűltünk össze csütörtök délután. Régi ismerősünk, a területi kórház dietetikusa tartott előadást és adott értékes tanácsokat a hozzáfordulóknak. A mellettem ülő fiatalasszony — olyan negyvenöt körüli — befele néző szemmel meredt maga elé. Látszott, egy szót sem hall az előadásból.
— Melinda! — szólítottam meg. — Merre jár?
— Bocsánat, elkalandoztam — válaszolt zavartan.
— Látom, nem bilincseli le az előadás, pedig…
— Ó, nem arról van szó. Biztosan nagyon érdekes és hasznos. Fontos tudni: mit, mikor, mennyit ehetünk, hogy ne ártsunk magunknak.
— Akkor?
— Bonyolult…
— Jöjjön, menjünk ki a kávéautomatához, és mesélje el — javasoltam udvariasan.
Így is tettünk, s bedobtam az érméket. Két pohár presszókávét rendeltem — cukor nélkül. Leültünk a sarokban levő padra és Melinda elkezdett mesélni.
— A nagyfiamról van szó, Misiről.
— Ismerem, ügyes gyerek. Mi vele a baj?
— Baj? Megbuktam, mint szülő!
— No, no.
— Ha mondom!
Csöndben lötyögtettem a kávémat. Nem akartam erőltetni, gondoltam, ha kikívánkozik belőle, úgyis elmondja. Melinda is hallgatagon iszogatta a kávéját egy ideig, majd folytatta a vallomását.
— Már másodéves volt Misi a Közgazdasági Egyetemen, mikor elhatározta, hogy nem tanul tovább. Pedig minden vizsgáját sikeresen tette le. Otthagyta az egyetemet, és elment gépkocsivezetőnek egy ismerőséhez, akinek szállítóvállalata van.
— Leány van a dologban? — kérdeztem gyanakodva.
— Ez az igazság! Egy darabig nálunk laktak, mert összeköltözött a választottjával. Aztán kiköltöztek albérletbe, hogy ne hallják a szemrehányásainkat.
— Ha felnőnek a gyerekek, már nem kérnek szülő tanácsaiból — bölcselkedtem.
— Ennél azért többről van szó, gondolom.
— Csak próbáltam okoskodni. Hallgatom tovább.
— Az albérlet elég sokba kerül még itt nálunk is, és a kis keresetéből alig maradt valami, s ezért elvállalt egy külföldi munkát. Leszerződött valamilyen céggel, amelyik Spanyolországba szerződtet munkásokat. A gyerek belevágott, a kislány pedig visszament a szüleihez.
— És most kint van?
— Kint, igen. Azt írja, sokat dolgozik, és keveset keres. Nem úgy van, ahogy ígérték, de bízik, hogy jobb lesz a helyzet, ha megtanulja a nyelvet.
— Itthonról már tudott spanyolul?
— Nem, sajnos. De jó sofőr, és reméli, megmutathatja, mit tud. Biztatják, hogy kocsit adnak a keze alá.
— Sikert kívánok neki!
— De úgy aggódom érte!
Megértettem az aggodalmát, s ezt ki is fejeztem, majd saját példámmal próbáltam megnyugtatni.
— Minden családban adódnak gondok, nehézségek, de ha megértés uralkodik a családtagok között, legyőzhetők azok — kezdtem a mondókámat.
Szó nélkül hallgatott végig, amíg elmondtam neki, hogy kamasz fiam többet hiányzott, mint amennyit az iskolapadban ült. S ezt mi csak az évvégén tudtuk meg! Azt mondta, nem akar többet gimnáziumba járni, inkább szakmát tanulna. Nosza, ott a szakközép. Kerestünk egy rangos szakközépiskolát a fővárosban. Járt is két évig — mellé. Hazahoztuk, mert azt mondta, nem szereti azt a szakmát, és inkább folytatja a gimnáziumot. Beiratkozott a látogatás nélküli tagozatra, mert a nappalihoz közben túlkoros lett. Munka mellett járt az iskolába és csodák csodájára – szívesen!
A tanárok — különösen az irodalomtanár — megtalálták a tanulókkal a hangot. Egyenrangú félként kezelték a diákokat és felébresztették bennük a tanulás, a tudás iránti vágyat. Megtanították, milyen jó dolog tudni, ismerni valamit, tájékozottnak lenni a világban, könyveket olvasni, érteni, amit mások mondanak. Hogy hogyan tették, nem tudom, nem vagyok pedagógus. Mindenesetre nagyszerű munkát végeztek!
Azóta tanulni nem szerető fiamnak három diplomája van: egy pedagógusi, egy egészségügyi és egy államháztartástanból. Jelenleg egy fővárosi hivatal megbecsült alkalmazottja felelős beosztásban.
— Szép karrier! — nyugtázta az elmondottakat Melinda.
— Büszke is vagyok rá!
— Megengedi, hogy ezt röviden megírjam a fiamnak?
— Természetesen. Csak nehogy rossz néven vegye a példálózást!
— Majd úgy írom, hogy ne vegye kioktatásnak, de mégis értesüljön róla…
Félévig nem találkoztunk, míg aztán újra egy klubfoglalkozáson odaült a mellettem levő székre. Egy darabig csendben hallgatta az előadást, majd odasúgta nekem, hogy a szünetben akar valamit mondani.
Most is a kávéautomata előtt álltunk meg, mint féléve.
— Jó hírem van! — lelkendezett.
— Halljam!
— Hazajön Misi, a fiam Karácsonyra! És azt írja, nézzek utána, visszavennék-e az egyetemre féléves kihagyás után.
— Ez igazán jó hír! A kislánnyal mi van?
— Folytatja az iskolát. Le akar érettségizni.
— Együtt maradnak?
— Nem, nem hiszem. Misi már valaki más iránt érdeklődik.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.09. @ 16:40 :: dr Bige Szabolcs-
