Deme Dávid : A sors fintora

1864-et írunk, és egy hideg new jersey-i állomás érdekes kalandot hoz két ismeretlen embernek. Azt azonban ?k sem tudják, hogy nem véletlen a találkozásuk.

 

 

A peronon még a szokásosnál is több ember tolongott. Nem tudom mi hajtott engem arra, hogy el?remenjek, de úgy éreztem, az els?k között kell felszállnom. Egyetemi tanulóként, ha van valami, amire mindennél jobban vágyok az az, hogy hazaérjek és bekebelezek egy jó nagy adag húslevest. Igen, nincs jobb a házi kosztnál.

Nem is tudom, hányszor könyököltek belém és tapostak a sarkamra, hogy az emberek mikor hagyták abba a bocsánatkéréseket és mikor vált az illedelmesség türelmetlenséggé. Egy id? után már nem is fordultam oda, egyszer?en csak álltam a peron szélén és t?rtem, ahogy a tömeg egyre jobban és jobban gyülekezik a hátam mögött és minden egyes várakozó megérkezésével egyre idegesebb és türelmetlenebb lesz.

 

***

 

Amikor megérkeztem az állomásra már egy kész hadsereg várt engem. Csöbörb?l vödörbe, avagy közönségb?l a tömegbe. Futott át a gondolat az agyamon és mosolyt csalt az arcomra. Még belegondolni se mertem hányszor kéne megállnom kezet fogni, ha az el?adásomra jött volna ennyi ember. Természetesen megtisztel?nek venném a kedves gesztust és a tudat is jól esne, hogy ilyen sokan érdekl?dnek a színészi tudásom iránt. Ha jól belegondolok maximum, csak akkor érhetnék el ilyen tömegeket, ha összeadnám a testvérem és a saját el?adásaimnak átlagos közönségét, persze úgy hogy nem ugyanabban a darabban játszunk.

Mire ennek az érdekes gondolatmenetnek a végére értem és az agyam visszajutott a valóságba figyelmetlenségem miatt belementem egy másik emberbe. Elnézést kértem t?le, majd haladtam tovább a csoport közepe felé. A következ?képp gondolkodtam: ha legelöl maradok, a végén még valaki lesodor a sínek közé, ám amint meghallom a vonatot, megindulhatok el?rébb és talán még ül?helyet is szerezhetek. Azt hiszem, ekkor láttam meg el?ször a fiút, aki a tömeg legelején, és egyben a peron legszélén küzdött a fennmaradásért.

 

***

 

Egy id? után már kezdtem azt hinni, hogy valaki nagyon dühös lehet rám odafent, mert ilyen er?sen még soha nem kellett tolakodnom azért, hogy fent maradhassak a peronon. Az átlagtömeghez már hozzá voltam szokva, de ez annál sokkal rosszabb volt.

A táskám továbbra is a vállamon lógott, és minden egyes visszalökéssel egyre er?sebben és er?sebben szorította el a nyakamat. Ekkor hátranéztem és elkezdett tudatosodni bennem egy szörny? gondolat: Le fognak lökni, a tömeg le fog sodorni a sínek közé.

Mintha csak a végszóra várt volna, a távolban megszólalt a g?zmozdony kürtje, jelezve a lelkes utasoknak, hogy a tolakodásnak hamarosan vége, és tudatva velem, hogy az igazán er?s lökések csak most következnek.

 

***

 

A g?zmozdony kürtje úgy hatott a tömegre, akár a torreádor vörös leple a bikára. Úgy t?nik nem én voltam az egyedüli, aki eldöntötte, hogy a vonat közeledtekor fog el?rébb menni, de nagyon is úgy nézett ki, hogy én vagyok az egyedüli, aki észrevette azt a szegény fiút, aki a peron legszélén küzd és láthatóan minden erejével harcol, hogy visszatartsa a tömeget, miközben a táskájának pántja lassan már a nyakát súrolja. Azt hiszem ekkor fordította hátra el?ször a fejét.

Amikor megláttam azt a halálfélelmet és kétségbeesést az arcán, azonnal tudtam, hogy mit gondol. A csomagja nehéz, a tömeg egyre er?sebben és er?sebben lökdösi, és már nem tudja magát sokáig a peronon tartani. Azonnal megindultam a fiú felé.

 

***

 

Valaki elkezdett kiabálni. Nem tudom, hogy nekem szólt-e, hogy ne lökjem vissza ?ket, de abban biztos vagyok, hogy közeledett. Pár perc után már ki tudtam venni a férfi hangját a tömegb?l, de még mindig nem értettem, hogy mit mondott. Lehet, hogy a közeled? vonat kürtje volt érte a felel?s, de valószín?bbnek tartom, hogy azért nem halottam a kiáltásait, mert jobban lefoglalt saját egyensúlyom megtartása.

Amikor a g?zmozdony befutott azt hittem vége. Az emberek meg fognak nyugodni és ezt az egész rémálomszer? érzést magam mögött tudhatom. A sorsnak azonban van egy különös fintora, ugyanis pont ezt a megnyugtatott állapotomat kihasználva, amikor a második kocsi elhaladt, valaki egy olyan er?s lökést adott nekem, amit?l teljesen elvesztettem az egyensúlyomat és elkezdtem zuhanni…

 

***

 

– Hagyják abba a tolakodást! Nem látják, hogy az a fiú alig tud megállni ott el?l!

A hangom mintha semmit nem ért volna. Persze ezen meg sem lep?dtem, és képzeletben meg is veregettem a vállamat, hogy elindultam a sínek felé. Olyan nagy lehetett már az izgalom és a hangzavar, a vonat közeled? kürtjének erejét bele sem számolva, hogy azon csodálkoztam volna, ha a kiabálás segít valamit.

Nem volt nálam sok csomag, csak egy táska a hátamon, így a kezeim szabadon maradtak és segítségükkel, továbbra is törtettem el?re, mintha valami földöntúli érzés kerített volna hatalmába. Éreztem, hogy oda kell érnem ahhoz a fiúhoz.

Áldom mind a saját, mind az ? szerencséjét, hogy a g?zmozdony befutása nem állította meg a törtetésemet. Ugyanis amint a második kocsi elhaladt, valaki meglökte a fiút és én csak egy kezet láttam elt?nni a kocsik között.

Ekkor döntöttem el, hogy újra használom a hangomat, de most az állomásvezet?t céloztam meg a tömeg helyett és közben lenyúltam a sínek közé…

 

***

 

Egy örökkévalóságnak t?nt, amíg lejutottam a földre. A következ? örökkévalóságot pedig ugyanannak a férfihangnak a kiáltása és a fékek csikorgó hangjának meghallása között éltem át.

– Valaki leesett a peronról! Azonnal állítsák meg a vonatot!

Rövid, pontos és er?teljes. Vajon ? lehetett az egyedüli, aki látta szenvedésemet?  Ennyi ember közül csak egynek t?nt fel, hogy valakinek az élete súlyos veszélyben van?

Annyi kérdés viharzott még át az agyamon, de hogy pontosan mik voltak azok azt megmondani se tudnám. Két örökkévalóság után egy lenyúló kezet éreztem a kabátom gallérján, majd pedig egy er?s rántást, amivel rögtön a peronon találtam magamat. Hátrafordultam, hogy megköszönjem megment?mnek a segítségét.

 

Ez a történet 1864-ben esett meg New Jerseyben, ám szerencsés kimenetele miatt még csak helyet sem kapott az újságokban. A színész öccse azonban az egész Egyesült Államokat megrázta kés?bbi cselekedetével, ugyanis ? volt az, aki pár hónapra rá megölte a fiú apját.

 

A két idegen akkor találkozott el?ször személyesen, így az illemnek megfelel?en be is mutatkoztak:

– Edwin Booth vagyok és remélem nem esett semmi baja.

– Ne aggódjon uram, hála magának minden rendben. Az én nevem Robert Lincoln.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.01.14. @ 11:42 :: Deme Dávid
Szerző Deme Dávid 57 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.