A görg?k megfeszültek hátamon,
gerinc ez, testem öreg árboca,
s lobog szemfedelem, majd lehúzza a vitorlát,
a fáradság súlyos horgonya.
Testem fölélt padló,
hisz hány éve tapadnak meg rajta lelkek
ereimbe besz?r?dtek a szürke hangok,
szememr?l szép pillangót engedek.
És visz a sodró képzelet tova,
oda, hol megmérettetni nincsen mit létezésben
távot ugorhatna már az id?,
a földi partcellákat árasztani égi medencében.
Elmerülve csillagkagylót szednék,
öt ágú ezüstékszert kecses nyakszirmodra,
nem hervadó virágillatot, mit a remény sárgít,
s tested sem a földbe, ölembe nyugodna.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.27. @ 17:50 :: Csonka János